Mindennap szorongok a suliba, nem találom a helyemet, anya pedig nem érti ezt meg. Fogalmam sincs mit kéne tennem. Szerintetek?

31.-re.

A privátok tartalma titkos! A moderátor ezért ki fog téged tiltani az oldalról.

Tényleg nagyvonalúan nevezed két hétnek azt, ami még csak öt nap. Ez az első túlzásod. A másik, hogy arra hivatkozol, hogy akikkel beszélgetsz, azok nem olyan nagyon jó barátnők. Persze hogy nem azok, hiszen csak pár napja találkoztatok, szinte idegenek vagytok egymásnak, hogy lennétek máris öribarik? Ilyen a világon nincs. A harmadik, hogy tutibiztosra kijelented az 5 nap után, hogy senki nem a te világod. Erről is mindenki megmondja, hogy józan ésszel számolva hónapok kellenek hozzá, most még legfeljebb annyit mondhatnál, nem TŰNNEK a te világodnak (amit el is hinnék, mert az idegenek ijesztőek tudnak lenni, és a félelmünk csak még jobban kiemeli a kevésbé rokonszenves vonásaikat). Ezek miatt a nyilvánvaló, kamaszos túlzások miatt mondják, hogy hisztizel.

Én elhiszem, hogy rosszul érzed magad, nem vitatom el tőled, és jogod is van hozzá, mert a beilleszkedés nehéz, különösen tizenévesen. Ez van, az iskolaváltás ilyen pocsék korszak, különösen a félénkebbeknek. De próbáld a helyén kezelni a dolgot, és ne kapaszkodj bele mindenféle túlzásba, amivel csakazértis szomorúságban tathatod magad. Örülhetsz, hogy máris szóbaállnak veled.

Nekem a nyolcadik utáni nyári szünet vége felé szorongásos rémálmaim voltak az új iskoláról, annyira rettegtem. Nem is voltam egy felszabadultan barátkozó típus, gondolhatod.

1-2 hét kellet ahhoz is, hogy valakihez hozzá tudjak szólni, 1-2 hónap ahhoz, hogy kialakuljon, ki az a pár ember, akikkel valahogy beszélgetni is tudok. Az első fél évben csak szerencsétlenkedtünk egymással, az év végére kezdett csak tényleg olyasmi lenni a kapcsolatunk, mint a barátság. Az évek alatt a pár barátomon kívül még néhány osztálytársammal alakítottam ki valamilyen ismeretséget, de voltak olyanok is, akik végig idegenek maradtak nekem, és nem merném kijelenteni, hogy nem jöttünk volna ki jól, ha sikerül megismernünk egymást. Visszatekintve a kedvenc iskolám, kedvenc osztályom volt, itt éreztem magam a legjobban. (Még akkor is, ha az első másfél évben volt részem némi piszkálódásban, gúnyolódásban, amit szerintem épp azzal "vívtam ki", hogy túlságosan - és hülyén - próbáltam leplezni a félénkségemet.)

Pár nap alatt nem lehet "olyan nagyon jó barátnők"-et szerezni, ez még a legszerencsésebbeknek sem megy. Az, hogy van 2 lány, akikkel valamennyire el tudsz beszélgetni, teljesen tökéletes, normális szint 5 nap után egy új közösségben.

Ha az év végére rosszabb irányt vesz a helyzeted, például elkezdenek valóban kiközösíteni vagy bántalmazni, akkor persze jogos a váltás. De ahol most tartasz, az egyáltalán nem ok rá.

Természetes, hogy egy zárkózottabb embernek ez nehéz, én már csak tudom. Én is irigykedve néztem azokat, akik hamar összebarátkoztak vagy már eleve ismerték egymást. De még nagyon az elején vagy, lehet nem is azok lesznek majd a nagy barátok, akik most jól elvannak, egyelőre ismerkedtek, alakultok. Kicsit vegyél erőt magadon, persze nem kell nagyon erőltetni, de ne ezt sugározd kifelé, hogy neked senkivel nincs meg a közös hang.

A suli váltásról meg annyit, hogy ez akkor lett volna jó, ha eleve együtt kezdtek a barátnőddel, mert akkor alapból "párként" ismerkedtek. Viszont így ha at is mész, ott fogsz állni egy vadidegen osztály előtt, a barátnődnek már lesz padtársa, meglesz neki kikkel ebédel majd stb. Persze fog veled is foglakozni, de nem alapozhatsz mindent erre,hogy ő majd minden idejétveled tolti onnantól kezdve. Ha itt ennyire zárkózott vagy, majd odamész a barátnőd új sulis társaságához és szerinted ők egytől egyig szimpatikusak lesznek és oda meg majd simán beilleszkedsz?

Antiszoc leszel ha nem fejleszted magad.:DDD

Menj sportolni bármit. Teljesen más ember leszel hidd el

Ömbizalmad fel kell pumpálni baby!

Fhú, én szüleim is ilyenek voltak. Segítség és megértés semmi, bűntudatkeltés, megfélemlítés, szidalmazás meg annál is inkább. Erre nem mentség semmi... bármennyire is stresszes az ember élete, a saját gyereke mellett már csak álljon ki!!

Hát részvétem miatta! Biztos van, amiben jó, nem akarok ez a kiragadt téma miatt ítélkeznk... én is szeretem a szüleimet, hiába voltak csapnivalóak gyerekneveléshez.

Szóval visszatérve a témához... sulipszichológus!! Megoldani nem fogja a problémát, de jól jönne egy olyan ember, akinek tudnál beszélni a problémádról, ha otthon már nem lehet. Ráadásul ő szakember, és az iskolákban mindig az egyik leggyakoribb téma a kiközösítettség. Te esetedben amúgy még nem beszélnék erről, tényleg nagyon rövid idő ez az ismerkedéshez. Meg nyilván a tinikor is rádob az érzelmeidre... ezeket segít megérteni, segít rendezni a dolgot, segíthet kiindulni ebben az új közegben. Ha nem tudod hogyan érd el, nincs sehol infó róla, akkor osztályfőnökön keresztül. Neki nem kell tudnia, hogy miért keresed a sulipszichót.

A barátnőddel pedig tartsd a kapcsolatot! Egy év alatt sok dolog kiderül majd... megszeretheted a mostani sulidat, de akár találkozhatsz a barátnőd osztálytársaival is délutánonké.t, és már azelőtt megismerheted az ottani közeget, mielőtt odajárnál. És az is lehet, hogy hiába minden, és hoppon maradsz, mert a barátság is elhalhat. Szóval nagyon sokesélyes a dolog...

Suliváltás amúgy fogalmam sincs, hogy hogyan megy... ennek utána kell nézned jobban.

A szabadidődet pedig tényleg ne otthon töltsd! Próbáld kitölteni szakkörökkel, sporttal, stb... itt is van lehetőség ismerkedni, jól éregni magad, és hát az se baj, ha nincs időd depresszív gondolatokra.

És végül amúgy meg nem baj, hogy a suliban egyedül vagy. Egyedüllét nem egyenlő magánnyal. Ha hónapokif nem jön össze, akkor onnantól nyugodtan begubózhatsz szünetekben, elfoglalhatod magadat magaddal. Az iskola tanulásra van... persze a közösség is fontos, de ha nem találtad meg a számításaidat, akkor ez van... amíg viszont megy a próbálkozás, addig ne telefonozz, ne olvass, ne rejtőzködj, hanem tényleg menj ki a szünetekben, állj megszólítható helyzetben, lépj a körbe, stb... 😉👍

És suli után sem kell hazarohanni, el lehet kísérni a többieket buszra, és hasonlók....

Nagyon szomorú ezt olvasni.

Ilyen fiatalon már szorongani, félelemben élni.Ebben a korban a lényeg a vidámság, jókedv, szórakozás lenne a normális.

Mi lesz az ilyen emberrel később ha felnőtt ha már most emészti magát.

Szomorú ez.....

#38

Szerintem pont ebben a korban jellemző a legtöbb szorongás és bizonytalanság. A kamaszkor nem arról híres, hogy mindenki megtalálja a helyét és szétfeszíti az önbizalom.

Azzal, hogy burkoltan abnormálisnak nevezed, és megjósolod hogy ennél csak rosszabbul fogja magát érezni a bőrében, csak rontasz rajta. Még a végén elhiszi.

Nekem is ilyen volt a gimi.

4 évig ültem Csendben szünetekben a padban.

Néha szoba elegyedtem tanaagyag miatt főleg, de nekem a szünetek az egyedüllètről szóltak.

Pár hónapig néha ott volt a párom, ott ismertem meg. Csak ő pont akkor ballagott mikor elkezdtünk járni.

Nekem sose sikerült barátokat szerezni a gimiben.

10 év telt el,bánom hogy nem voltam "ügyesebb", rajtam állt a dolog.

De valahogy az a nagy klikkesedes ami az osztályban volt, elvette az összes kedvemet a barátozastól.

Az első két év kemény volt. Föleg az első annyira gyomor idegem volt és szorongatam

De egy nagy senkinek éreztem magam, és már csak azért se mertem szoba elegyedni senkivel csak úgy mert úgy éreztem ki akarna velem szóba állni,ha nincs a gimiben barátom.

Ez az én történetem. Teljesen átèrzem.

Nekem ez a legnagyobb kihívásom, ha több ember van egy helyen, meg "merjek" szólalni.

Ha már öt hat ember van, akkor inkább szívesebben meghúzódok a háttérben

Nem felejtem el a legelső pillanatot mikor kilencedikeskent bementem az osztályterembe.

A legelső arcról megkèrdeztem, ez az xy terem?

Csak egy furán mosolygó lány válaszolt úgy hogy bólogatott.

Én pedig hajlamos vagyok mindent tulgondolni. És a mai napig sokat agyalok bármin ami aznap történt velem, bárcsak ne úgy szóltam volna az emberekhez. Ez így egy ilyen volt. Mivel furán nézett rám a lány, ezért az egész úgy kezdődött már a legelső napon inkább nem szóltam senkihez