Én reagálom túl vagy ez a normàlis?

Szegeden éltem eddig anyámmal. Meg volt a munkahelyem, amit szerettem, edzettem, építgettem a dolgaim, minden egyensúlyban volt. Majd szakítottam barátnőmmel. Erre apám szólt nekem hogy a kis vidéki vendéglőjébe menjek segíteni neki, mert most a vírus miatt baj lesz a vendéglátással. Ezzel kapott az alkalmon és kiszakított a megszokott kis közegemből. Annyira nem tetszett a helyzet, de úgy volt hogy csak kis ideig kell csinálnom. Most ott tartok, hogy itt ragadtam, mindennapom a vendéglátásról szól hónapok óta. Össze vagyok zárva apámmal 0-24-ben. Nincs időm magamra. Én oldom meg az otthoni dolgokat, a céges dolgokat, rám lett tolva minden. Én szenvedek, közben meg mindenki boldog, mert mindenkinek én egyengetem a dolgait csak a sajátomat nem lehet.

Talán erre mondjàk, hogy nárcisztikus személyiség. Mindenben ő a legjobb, mindenben igaza van, mèg akkor is ha nem, de ha kérdőre vonod agresszió a válasz. Teljesen romboló személyiség. Nem tudom mit tegyek még várjak, vagy asztalra csapjak, mert számomra fontos a csalàd és a béke, de közben engem nyomnak el és tudom hogy ha felállok kőkemény agresszióval találkozom. Azt mondja miért vagyok ilyen befásult, miért nem barátkozom, csajozom… miközben folyamat el vagyok nyomva és nem érzem itt jól magam, meg nagyon időm sincs. 25 éves fejjel ezt el kell tűrnöm lehajtott fejjel vagy mit tehetek? Nem érzem normálisnak a helyzetet.