Miért nem fordul meg anyám fejében, hogy tehet bármiről is, ami miatt rossz a kapcsolat közöttünk?18

Egyszerűen nem értem anyámat. Kb mindig úgy tesz, mintha minden az én hibám lenne. Meg sem fordul a fejében, hogy esetleg, ne adj isten, legalább egy minimálisan is az ő hibája legyen, hogy rossz a kapcsolat köztünk, hogy nem szeretek vele időt tölteni, és hogy semmi komolyabb dologról nem akarok vele beszélgetni.

Hogy őszinte legyek, ha nem az anyám lenne, szerintem szóba nem állnék egy ilyen emberrel, esetleg méterekre kerülném, hogy hozzám se szóljon. Együtt időt tölteni nem lehet, mert amit én szeretek, engem érdekel, azt élből leszólja, ha mégis eljön akkor végig fintorog, aztán utólag szemrehányást tesz, hogy milyen nagy áldozatot hozott azzal, hogy valamit csinált velem együtt és az mennyire "jó" volt nekem. Ő meg semmit nem szeret, tehát általa kedvelt program kizárva, mert nincs olyan, max ilyen kötelező dolgok, hogy be kell vásárolni, de abból még vita van. Értelmesen beszélgetni nem lehet, vita van belőle. Akkor nincs vita, ha ilyen általános baromságokról van szó, pl időjárás, vagy hó jegyet kaptam suliba, vagy akkor nincs vita, ha közösen lehet utálkozni valakire, és csak egyet lehet vele érteni. Bizalmas információt nem szívesen beszélek meg vele, mert visszaél az ilyenekkel. Véleményt megvitatni semmiről nem lehet, mert személyes sértésnek veszi, ha nem értünk egyet akár a legjelentéktelenebb dologban is. Szerinte olyannak kellene lennem, ami neki tetszik, vagy legalább belefér, minden más rossz, meg fogom látni, hogy igaza volt, de akkor már késő lesz, és egyéb idióta mondatok. A véleménynyilvánításokból csak vita lehet, amiben természetesen csak neki lehet igaza, megpróbál ezért komplett idiótának is beállítani, akár mártírkodásra is képes, pl elkezd arról beszélni, hogy milyen rossz lesz nekem, ha ő meghal, meg majd biztos nagyon fog hiányozni az összes most éppen irritáló szokása.

Egyszerűen semmi jót nem tudnék mondani róla érzelmi oldalról, mert amit van bármi pozitív, rögtön látszik, hogy ez érzelmi zsarolásra megy ki hosszabb-rövidebb távon.

Gyakran szerintem leskelődik utánam, folyton azon gyanakszik, hogy titkolózok előle. Őszintén, nincs titkolni valóm, csak nem akarom egy ilyen személlyel megosztani az életem részleteit, ha nem muszáj. Egyszerűen nem látom értelmét, oly felesleges. Sokszor próbáltam javítani a kapcsolaton, megbeszélni, de én lettem kihozva rossznak, be lett állítva az egész annak, hogy minden az én hibám, ő meg mindent nagyon f*szán csinált. Engem már nem érdekel ez a hozzuk helyre a szülő-gyerek kapcsolatot, egy szép napon lelépek, ha a távolság javít a helyzeten, akkor tök jó, de nem hiszem, hogy nagyon bánni fogom, ha az se jelent majd megoldást. Felesleges szélmalom-harcot nem vagyok hajlandó tovább vívni egy olyan emberrel, akinek semmi önkritikája nincs, csak másokat tud hibáztatni. És ezt a felesleges szélmalom-harcot akkor sem vagyok hajlandó folytatni, ha éppen az anyámról van szó. Egyszerűen nem érti, hogy mi bajom van vele, mert szerinte minden csak és kizárólag az én hibám lehet. Már maximum az érzelmi zsarolást és a manipulációt próbálhatnám ellene fordítani, de semmit nem érnék el vele, max ő is picit sz*rul érzi magát, de azt meg forgathatja vissza a saját kis mártírkodásába.

Egyszerűen beleköt a stílusom minden részébe többek között. Ha szerinte fiús az a baja, ha lányos, akkor meg szimplán értelmetlennek titulálja.

A véleményem/ízlésem csak azért tud ellentétes lenni az övével, mert én direkt csak vele akarok ellenkezni. Önálló gondolatokra, aminek nem az övéinek az ellentéte az alapja, bizonyára képtelen vagyok....

Jövő szerdán el kellene mennem egyedül valami miatt. Kitalálta, hogy rákérdez, hogy örülnék-e neki, ha ő pont aznap intézné az intézni valót ugyanabban a városban, és akkor utazhatnánk együtt, stb. Meg se várja a választ rendesen, ő már látja, hogy nem örülök ennek, ami megjegyezem igaz, de nem mondtam ki, erre megsértődik így tök meglepődötten. Nem tudom, nincs kedvem kétszer egy órán keresztül a savanyú fejét lesni a vonaton. Beszélgetni úgyse fogunk, mert nem lehet semmiről, nyugodtan zenét hallgatni fülessel/olvasni meg nem fogok tudni, mert savanyú képet fog vágni végig, és utólag megjegyzéseket tesz. Ő hamarabb fog végezni, mint én, szóval panaszkodni fog, hogy meg kellett várnia, esetleg próbál leskelődni, hogy merről jövök, taliztam-e valakivel.

És ő szentül meg van győződve róla, hogy azért nem akarok vele együtt menni, mert én titokban mást is fogok csinálni, mint amit ő tud, és tuti találkozni akarok valakivel és jujjci, titkolok valamit és ez is természetesen az én hibám csak és kizárólag, neki semmi köze ehhez, ő jól csinált mindent... És az a legszebb, hogy rohadtul nem az van, hogy van mit titkolni, de ha ez lenne a helyzet, szerintem én a helyében rohadtul magamba néznék, hogy csesztem el ennyire, hogy a gyerekem, titokban 18 évesen, akar találkozgatni valakivel más ürügyre hivatkozva. Mert akár ez is lejátszódhatna benne, ha már századik megbeszélési kísérlet után se fogta fel, hogy mi a valódi probléma, csak rám hárított mindent, hogy az 100%-ban az én hibám.

Tehát én nem is értem. Mindig tökre meglepődik, hogy miért nem akarok vele lenni, pedig amúgy mindig vita van, ha együtt csinálunk bármit is. Nem értem.

Miért nem fordul meg a fejében, hogy esetleg egy kicsit is hibás lenne bármiben is?18/l