Az anyám miatt vagyok még mindig depressziós?

21 éves leszek és jelenleg még mindig depresszióval küzdök, gyógyszereket szedek.

Én ugy gondolom és a környezetemből mások is, hogy ez mind anyám hibája!

15-17 éves koromig egyedül sehova se engedett ki csak néha a boltba és sokszor rám sózta az akkor 8 éves kisöcsémet is, hogy nehogy egyedül menjek. Amikor a barátnőimmel voltam akkor is magammal kellett vigyem, hogy visszamondhassa amiről épp beszélünk.

Számomra álom volt még az is, hogy egyedül menjek át pl. a másik városba. A középsuli pont itt van helybe kocsival szoktak elvinni,amikor épp 8 óra elött kellett beérjek, ha nem akkor saját magam gyalogoltam be aminek nagyon örültem. Egy kis szabadság!

A Facebookomat az Instagrammomat a hívásnaplót és az üzeneteket hetente ellenőrízgette. Nem volt magánéletem. 17 évesen telt be a pohár, amikor megismerkedtem a suliból egy sráccal, megkértem, hogy közösségi oldalakon ne keressen ne írjon csak telefon számról hívjon, ami ment is egy darabig csak a drága nővérem egyszer meghallotta, ahogy beszélünk és elmondta anyámnak. Elvette a telefonomat csak a suliba beszélgethettünk. A srác 2 hónap után elhagyott, mivel még suli után egy randit se bírtunk összehozni, mivel suli után egyből haza kellett menjek. A srác miatt sokat veszekedtünk, hiszen anyám miatt hagyott el. Nem egyszer megütött és volt olyan is, hogy nem engedett ki a szobámból hétvégente még a barátnőimmel se. Az Istentelen ordibálása soha se megy ki a fejemből!

Nagyon bánom, de egy csúnyább veszekedés után vagdosni kezdtem magam nem tudom akkor ez mire volt jó, de úgy éreztem, hogy megakarok halni. Az volt az első esett és az utolsó, hogy saját magamat bántottam más hibája miatt.

A suliba tesi orán észre vették és dilidokihoz küldtek és értesítették a gyámhatóságokat. Anyámat kikérdezték ő meg persze kimagyarázta magát, annyi volt a válasza, hogy szerelmes..

Amikor betöltöttem a 18.at még bulit se rendezhettem a barátnőimmel. Csak szűk család és ennyi. Azután egy kis idővel elhatároztam, hogy összeszedem magam, mivel már elég felnött vagyok ahhoz, hogy saját döntéseim legyenek. Kb. 19 éves lehettem amikor az első igazi szerelmemmel megismerkedtem. 20 évesen beálltam dogozni és a párommal elég korán, de a szüleim miatt muszáj volt albérletet nézzünk és összeköltözzünk. Még néha azon kapom magam, hogy felkelek és hánynom kell érzésem van mint anno gyerekként és persze egy sírás után legyen az bármi miatt nagyon-nagyon hosszú idő kell, hogy összeszedjem magam van, hogy kb. 1 nap. Mikor múlik el? Hiába járok még mindig dokihoz nem nagyon segít. Talán tisztáznom kellene anyámmal mindent? És talán idővel újra átölelni?