Szerintetek igaz, hogy akit bántottak gyermek korában az nagy valószínűséggel szintén bántja majd a saját gyerekét?

Van ilyen. Teleiden szemelyfuggo, nem lehet általánosítani. Pont nemrég láttam egy dokumentumfilmszeruseget egy nőről, akit gyerekkoraban rendszeresen molesztált a nagyapja. Később 13 vagy 14 gyereke született, akiket a férjével közösen bántalmaztak, elhanyagoltak, illetve a férj molesztálta is őket...

Nem biztos hogy bántja a gyerekét, de egy biztos. Ő azt látta, hogy a családjukban ez teljesen elfogadott dolog, így könnyebben lesz ő is verekedős. De szerintem ez nagyban függ attól is, hogy a verekedős családból jövőnek milyen párja lesz, merre fejlődnek ketten együtt.

Nem minden esetben de előfordul. Én magamon érzékelek ilyet, gyakran vált ki belőlem agressziót egy kisgyerek jelenléte, hangja. Kisállat gondozásakor is észrevettem magamon hasonlót amikor már 2 hete nem aludtam a cumiztatás és folyamatos üvöltés miatt és agresszívan nyúltam az állathoz de szerencsére időben kapcsoltam és inkább kimentem levegőzni. Nagyon megijedtem magamtól, sosem tapasztaltam korábban ilyen érzést, hogy legszívesebben megrángatnám hogy fogja már be de tény hogy az addig általam gondozott állatkölykök már nagyobbak voltak és nem kellett őket éjjel-nappal etetni. Embergyerek közelében viszont szinte állandóan ezt érzem, rendkívüli módon idegesítenek. Nekem anyám volt ilyen, nem szereti a gyerekeket és idegesítik de kellett mert mindenkinek van, aztán meg ütött mert zavartam. Na ebbe a hibába nem fogok beleesni, nem vállalok gyereket. Neki se kellett volna.

Nem biztos. Engem megvertek, én nem, hogy nem verem, de szinte mindenben másképp viselkedem. Viszont hozzá kell tenni, hogy anyám minket egyedül, minden segítség nélkül nevelt fel, ráadásul kezeletlen cukorbeteg volt, ami kihatott a viselkedésére. Ezzel ellentétben én teljes családban, jó anyagiak között nevelem, rugalmas időbeosztású munka mellett.

Alapvetően nem kijelenthető, de saját példán keresztül érvelve sajnos előfordulhat. Apukámat az anyja kiskorától kezdve terrorizálta, borzalmas gyerekkora volt. Ilyenkor azt várná az ember egy egészséges mentalitású szülőtől, hogy méginkább vigyáz a gyermeke lelki épségére, nem bántja, ugyanis tisztában van azzal, mennyire fáj. Na, nálunk más a helyzet... édesapám szerintem olyan mély lelki sebeket szerzett gyerekkorában, hogy az akkori sérelmeket rajtam vezeti le, vezekelnem kell ezért sajnos, és édesanyámnak is. De megtanultunk vele együttélni és elfogadni.

Anyámat pofonnal indították suliba anno, engem meg szavakkal vert... Pszichoterápiával ki lehet küszöbölni ezt, ha valaki utána jár, foglalkozik önismerettel, stb.

Nem vágytam gyerekre, soha, leéltem az életemet, már nagyon idős vagyok. gyerekkoromban anyámtól kaptam néhány nyaklevest, de tudtam, hogy akkor megérdemeltem. El is felejtettem, hogy miért, utána. Nem tudom, hogy viszonyultam volna, ha lett volna gyerek, azt hiszem, nem lettem volna jó anya. Kétszer voltam férjnél, soha nem vonzott a megszokott női feladat. Ami életem célja volt a nyelvtanulás, utazás, szép tájak, ez kitöltötte az életemet. Ezekre a szépségekre emlékezem mindig.

19: sajnos, pont emiatt a szar maszatolás miatt örököl még a mostani degeneráció is annyi traumát...