Kinek hinnétek, a szülőtöknek vagy a gyereketeknek?

Édesanyám azt állította, hogy célzott rá neki a tizenhárom éves lányom, hogy pasija van. Amikor rákérdeztünk, a lány mindent tagadott, ő biztos nem mondott még hasonlót se, nem is érdeklik a fiúk. Erre anyukám azt mondta, hogy biztos azért tagadja, mert nem bízik bennünk eléggé, hogy megossza. Nincs olyan, hogy ennyi idősen valakinek nincsen barátja, ezt mi is beláthatjuk. Mi más érdekelné ilyenkor, mint a fiúk, játszani már csak nem játszik, van valami más elfoglaltság.

Egy ideje faggatja erről, mondja neki, hogy mutasson olyan fiút, aki tetszik neki, ha meg színészeket vagy énekeseket mutat magától, akkor is rögtön kezdi kérdezni, melyik tetszik. Mondja anyukám, szerinte melyik jó, melyik nem hogy bátorítsa. Szerinte jobb az ilyet az elejétől tudni, ezért nem kell hagyni, hogy elszégyellősködje.

A férjem ezen a legutóbbin begurult, hogy mit hazudozik a gyerek nevében, "el kéne fogadnia, hogy manapság nem az a divat, hogy valakin középiskola előtt végigmegy az egész falu". Ezen anyukám megsértődött. A lányom, amikor kérdezgetjük, elkezd sírni, és nem beszél velem délután óta, mert nem hiszek neki. Haragszik rám a gyerek, haragszik rám az anyám, haragszik rám a férjem.

Mi legyen?