Másnak is elrontották a szülei az életét?

8adikas voltam, pályaválasztás elött álltam. Kb nem volt esélyem választani, anyám és nevelőapám egyértelműen kijelentette, nekem lány létemre rendőrnek kell mennem. Fix munkahely, korkedvezményes nyugdíj, stb... arany életem lesz... rendészeti szakközépbe jártam így. Már akkor éreztem, hogy én inkább lennék fodrász, egy iskolába jártak velünk, érdekelt volna. Otthon megemlítettem, hogy szeretném inkább azt, le lettem hurrogva, mert miért akarok alamizsnáért éjjel nappal dolgozni, viszeres lábakkal, vegyszerekkel. Akkor még én kis naív elhittem, hisz csak jót akarnak nekem. Leérettségiztem, jelentkeztem (persze ezt is szülői nyomásra) tiszthelyettesire. Nem vettek fel, amit a mai napig nem sajnálok. Helyette kellett egy B terv. Mivel még 17 voltam, ismételten szülői nyomásra elmentem okj-re. Nem volt annyi pénzem, hogy az akkor már új álmomat kövessem, elmenjek főiskolára. Anyámék kijelentették, hogy a főiskola csak pénzkidobás, okj-n megszerzem a szakmám 2 év alatt, dejól járok.

Építészetre mentem volna amúgy. Minden vágyam volt, hogy tervezzek, rajzoljak. Mivel matekbol mindig jó voltam, anyámék elhatározták pénzügyre kell mennem. Választásom nem volt, kerek perec kijelentették. Megszoksz vagy megszöksz alapon. Azt mivel 17voltam, semmi bevétellel, a megszokás volt a választás.

Megcsináltal a pénzügy és számvitel szakot. Igazából megtetszett, értettem is hozzá. Maradtam még 1 évet a szakma után, így vállalkozás és bérügyintéző is lettem. Aztán ez a szakma után is adódott a lehetőség, megcsináltam a mérlegképes könyvelőt is. Ezt már úgy, hogy közben nagyon összevesztem a szüleimmel, elköltöztem otthonról egy hatalmas veszekedés után, mondhatni üres zsebbel, 1 szatyor ruhával.

Egy könyvelő irodában helyszkedtem el, hát nem mondom, hogy élveztem. Nem volt rossz, szerettem csinálni, de tudtam, hogy nem szeretném sokáig. Aztán terhes lettem. Most itthon vagyok a másfél éves fiammal, és egyre jobban "szenvedek" ettől az egésznek a gondolatától.

Elsőkörben, hogy kipróbáltam volna a pesti koleszos életet. Eddig ez valahogy nem bukott ki belőlem, csak az utóbbi időben.

Másodsorban pedig egyre jobban fáj, hogy nem azt csinálom, amit akarok. A mai napig a fodrászat lebeg a szemem elött.

Komolyan rettegek, hogy mi lesz, ha visszamegyek dolgozni.

Jó, persze, mondhatjátok, hogy sosincs késő tanulni. 28 éves vagyok. De így, hogy itt a fiam, hogy rajtavagyunk a tesó projekten, ez mégjobban eltántorít ettől az egésztől.

Egyre jobban haragszom a szüleimre, hogy elrontották az életemet. Ha hagyták volna, hogy azt válasszam amit én szeretnék, nem itt tartanék. Sok szempontból.

Valakinek van valami jó tanácsa, vagy csak 1-2 jó szava? Annyira kilátástalannak érzem magam.