Másnak is elrontották a szülei az életét?

Annyira szomorú ezt olvasni. El lett b_szva a gyermekkorod és az életed egészen 28 éves korodig... és még ki tudja, meddig. Nem elég, hogy a szüleid tönkretették a fiatalságodat, de még neked kell plusz energiát befektetni, hogy helyrehozd azt, amit ők elsz_rtak. De még van legalább 50 év, amit még eltölthetsz az álmaid szakmájában, fodrászként. Viszont sajnos ehhez megint be kell ülnöd az iskolapadba és kitanulni a fodrászat csínját-bínját.

Elképzelni nem tudom, mi lehet az ilyen szülőkkel. Talán a szűklátókörűség.

===

Elmesélem én is a történetemet.

Már alig 7-8 évesen nagyon érdekelt a modern technológia és a számítógépek. 12 évesen megismerkedtem a programozással, ami azonnal rabul ejtett. Csodálatos volt, ahogy láttam, hogy mint egy kirakós, leírom, hogy mit akarok csinálni, és működik. Iszonyatos időt öltem bele, hogy tanuljam és hogy próbálkozzak. De amikor büszkén mutattam a szüleimnek a sikeremet, sosem értékelték. Mindig azt hozták fel, hogy "mi ezt úgysem értjük", "más dolgunk van", vagy a kedvencem, 14 éves fejjel hallva, "hogyan tudsz ebből pénzt csinálni?".

Mellette persze jártam zenélni is tanulni, hátha egyszer lakodalmi zenész lesz belőlem. Apa villanyszerelő volt, gyakran mentem vele segíteni neki. De általában egy kedves szava nem volt hozzám. Én utáltam csinálni, ő pedig állandóan éreztette velem, hogy olyan béna és bamba vagyok, hogy arra nincs megfelelő szó. De ott voltam, nyeltük a téglaport (mert védőfelszerelés minek, ugye...) ahogy véste a falat a vezetéknek, stb. De ez a bénának és bambának tartás nem csak villanyszerelésnél volt így, hanem kb. minden alkalommal, amikor valamit segítenem kellett apának. Állandó téma volt, hogy semmire sem fogom vinni az életben, meg hogy engem semmi értelmes dolog nem érdekel. Amikor eljött a pályaválasztás pillanata, apa azt szerette volna, hogy villamosmérnöknek tanuljak, és mehessek vele falat vésni (érdekes, ahhoz másfajta vizsga kell, de mindegy) - ellenben az osztályfőnököm azt javasolta, hogy menjek programtervező informatikus szakra. Persze tudtam, hogy "a szüleim megbíznak bennem", ennek hangot is adtak, hogy mégis hogyan fogok nélkülük, egyedül megállni a saját lábamon egy ismeretlen városban.

Az egyetemi éveimre nem térnék részletesen ki - nem ment valami jól, mert a 3 év helyett 5 évig tartott megcsinálnom, de megcsináltam. Amikor már többedik alkalommal kellett mennem vizsgázni, mert egyszerűen képtelen vagyok elméletet magolni, bátorítás helyett azt hallottam, hogy "minek tanulsz, úgyse mész át", "mi már nem hiszünk abban, hogy neked valaha is lesz diplomád". Azóta elhelyezkedtem, és bár szoftverfejlesztőként 4 év tapasztalattal nem túl erős a fizetésem, de a családban magasan a legjobb bér, amit valaha valaki elért. Most már el van tűrve, hogy ezzel foglalkozom (elfogadva szerintem nincs), és legalább már nem kapok rá megjegyzéseket.

És hogy ennek az egésznek mi az eredménye? Bár a főnököm és a kollégáim szerint az egyik legjobb szakember vagyok, akihez szerencséjük volt, még a mai napig gyomorgörcsöm van, ha négyszemközt beszélgetésre hív a főnök, mert az jár a fejemben, hogy mit ronthattam el. Hiába oldom meg a feladataimat a legjobb tudásom szerint magas minőséggel, mindig kételkedek, hogy tényleg elég jó-e, megüti-e az elvárt szintet. A teljesítményértékelésről pedig már ne is beszéljünk...

Érdekel, hogy mi lett a lakodalmi zenéléssel? Egyrészt senki se vonta kérdőre, hogy egyáltalán az én személyiségem alkalmas-e erre. Akármikor voltam valami fellépésen, remegett a kezem-lábam, mert féltem a megaláztatástól, ha hibázok. Iszonyatos lámpalázam volt. Énekelni persze nem jártam, pedig ha egyszemélyes zenekar akarok lenni, az elengedhetetlen hozzá - de gyakorolni sem mertem itthon, mert tudtam, hogy milyen iszonyatos a hangom. Mint kiderült, az egész apának a vágya volt, ő akart megtanulni zenélni, de valamiért mégsem tette. Gondolta, majd akkor én.

De azt még mindig nem sikerült kiérdemelnem, hogy apa normálisan kérjen tőlem segítséget vagy hogy normálisan elmondja, mit vár el tőlem. A mai eset:

- Mit csinálsz?

- Pihenek és csinálom a dolgaimat.

- Akkor igazán megmozdíthatnád a segged végre és rendet rakhatnál a kazánházban és letakaríthatnád a járdát. Igazán megláthatnád magadtól a tennivalókat.

(A gondolatolvasás képességét még fejlesztenem kell.)

Szóval a karrierem rendben van. Négy év alatt már megvolt a második előléptetésem, és túl vagyok a hatodik fizetésemelésemen. A lelkem és az önbizalmam... az más kérdés.

27/F

Kezd el a fodrász sulit, ha lehet esti tagozaton, biztosan van ilyen lehetőség...

Én most ugyan csak 22 vagyok, 24 leszek mire végzek az egyetemen. Utána szeretnék 3 gyereket.

Talán 30 leszek mire elkezdhetek diplomásként dolgozni.

De én mindenképp szeretnék több lábon állni!

Szeretnék terhességem alatt estin valami okj-t elvégezni.

Fodrász, műkörmös vagy fotós tanfolyamon agyalok.

Én azért agyalok ezen, mert óvónőnek tanulok és szeretnék valamit mellé, amivel esetleg kitudnám majd egészíteni a bérem, mert félek, hogy kevés lesz.

Ne félj kérlek a tanulástól, ne érezd azt, hogy ha most elkezded a fodrász tanfolyamot túl idős leszel vagy megkésett hogy dolgozz benne.

Nekem van egy 50 éves nő ismerősöm. Amióta világ a világ én azt hittem, hogy ő virág árus már amióta az eszét tudja. Kiderült, h ő amúgy fodrász volt 20-30 éves kora között. Hisz anyósom esküvői frizuráját is annó ő készítette.

Teljesértékű virágárus lett belőle attól, hogy későn kezdte. Felmérte az akkori igényeket. Sok fodrász volt, így inkább virágárusnak állt.

Nem is baj, mert megélnek belőle és szereti.

Azt gondolom sose késő váltani.

Akar azért mert mas érdekel, akár azért mert túltelített a munka.

Ne add fel!

Pont 28 évesen szült engem anyum, kb 4-5 éves lehettem, mikor elvégezte a kozmetikus szakmát. Igaz 8-10 évbe tellett kiépítenie a vállalkozását, de jól keres vele(nehéz időben is) és nagyon élvezi. Persze sokszor fárasztó, de ha érzed, hogy szívvel-lélekkel lennél fodrász vágj bele!

Hasonló dolgokon én is átmentem, de sose jutott eszembe a szüleimet hibáztatni, mivel az ő szintjükön (egyiknek sincs szakmája, érettségije sem) jót akartak nekem.

Én viszont gimnáziumba jártam, de még az érettségi környékén is bizonytalan voltam, nem tudtam kitalálni, milyen szakmát szeretnék választani, de azt biztosan tudtam, hogy sem orvos, sem ügyvéd nem akartam lenni, pedig a szüleim ezt a két szakmát erőltették volna. Az sem zavarta őket, hogy ennek a két szakmának túl sok köze nincs egymáshoz, az ő fejükben csak annyi volt, azok a "valakik", hát legyek én is az.

Végül főiskolára mentem, egy olyan szakmát tanultam, amit aztán ott is hagytam pár év után, de a főiskolai évek nem voltak haszontalanok, hiszen amit megtanultam, azt már nem vehetik el tőlem, az a tudás az enyém. Évekkel később tanultam egy teljesen más szakmát, mindig is érdekelt a pénzügy, a bankok világa, hát erre vettem az irányt. 40 év fölött lettem vállalkozó, már elmúltam 50 éves és most egy újabb vállalkozás indításán gondolkozom.

Az életeted csak Te szúrhatod el, mint ahogy csak Te javíthasz rajta. Nem hinném, hogy katasztrófaként kellene megélned azt, hogy van egy mérlegképes könyvelő végzettséged. Sosem tudhatod, mit hoz a jövő, akár még hasznosíthatod is ezt a tudásodat, de ha nem, akkor is nagyon fiatal vagy még, hogy belekeseredj, vége a világnak, ha most új szakmát kell tanulnod. Gondolj bele, hol fodrász, hol építész szerettél volna lenni, akkor a szüleidnek most mégis melyik álmodat kellett volna támogatni? A pályaválasztás nem olyan könnyű dolog, szerencsés az, aki fiatalon már tudja, kitalálja, mit szeretne csinálni és egy életen át azt csinálja, amit választott, de az sem nagy baj, ha időnként váltunk, megújulunk, új szakmákat tanulunk. Frissen tartja az agyunkat a tanulás :)

Előre nézz és értékeld azt, amit már elértél és ne görcsölj be attól, hogy mást is megtanulj.

Maradtam még 1 évet a szakma után, így vállalkozás és bérügyintéző is lettem

Ajjaj, hazudsz...

Váll-bér néhány éve van, amikor te 20 voltál, még nem létezett. Tb-bér volt 5-6 évvel ezelőttig. Most jön a jaj, elírtam. De hogyan lehet ezt leírni? (Tanítok ilyen okj-n 2000 óta)