Ezen hogy lehet túltenni magam, hogy lehet jól kezelni ezt?

Apukámat sajnos elveszítettem pár hónapja, pedig fiatal vagyok. Nem vagyok tini, de még 30 éves sem. Nyilván az önmagában tragikus ha valakinek meghal az édesapja, de nekem konkrét kérdésem lenne.

Néha zavar engem és elszomorít, hogy annyi minden áll még előttem az életben (elvileg) és tőle már nem kérdezhetem a véleményét,a tanácsát, neki nem mondhatom el. Hiába tudom ugyanezt megtenni anyukámmal, vagy a párommal, vagy egy unokatestvéremmel, az akkor sem ugyanolyan.

Amikor az életben valamin gondolkodok, hogy mit csináljak, hogy csináljak valamit, vagy ne, vagy változtassak-e valamin vagy nem, zavar, hogy nem tudom, apukám mit gondolna. Amiről beszéltünk míg élt, az kevésbé aggasztó, mert tudom, hogy mit gondolna, hisz elmondta. Még olyan is volt, hogy anyukám hallani vélte, ahogy apukám mond neki valamit és mondja neki, hogy tegyen vagy ne tegyen meg valamit. Ezek belső hangok, gondolatok, nem az igazi hangok, ami egy élő emberé, ez egyértelmű. Lehet valaki ezt hülyeségnek tartja, de nem ez a lényeg. Szóval ha tudom valamiről, hogy apukám mit gondolt vagy gondolna róla, akkor az nekem megnyugtató.

Amikor viszont valamiben mondjuk döntenék, vagy terveznék valamit, akkor zavaró számomra, hogy nem kérhetem ki a véleményét, úgy ahogy más, akinek él az apja. Nyugodtabban hoznék meg döntéseket, ha ő is támogatná, ha tudnám, hogy jó ötletnek tartja, hogy örülne neki. Ha esetleg arra gondolok, hogy bizonyos dolognak meg nem örülne, akkor abban az esetben megfontolnám, hogy nem teszem meg. Hiába már szegény nem él, nekem attól még ő fontos marad, a véleménye, az is, hogy életében mit gondolhatott. Ha meg egyébként valóban van mennyország vagy valami, és ott van és onnan lát és tud rólam dolgokat, vagy ott találkozok vele, akkor meg tulajdonképpen értelmet is nyer, amiről beszélek. Van aki semmi ilyenben nem hisz, de most ez csak egy nézőpont, én nem a mennyországról szeretnék vitát nyitni.

Például eldöntöttem, hogy szeretnék esetleg másoddiplomát, de ez sosem jött szóba és nem tudnék úgy igazán könnyű szívvel úgy szakot választani, hogy nem tudom, ő mit szeretne. Attól függetlenül, hogy vannak saját elképzeléseim. Vagy például ha lenne párkapcsolati problémám, akkor is szeretném tudni, hogy mi a véleménye. Nem állandóan, de 1-2 alkalommal ilyenről is beszéltünk. És ezt nem úgy kell érteni, hogy nem volt semmi privát szférám. Vagy ha esetleg kórházba kerülnék, vagy valami beavatkozást kellene rajtam végezni, akkor is zavarna, hogy nem ülhet ott mellettem a kórházban, nem mondhatom el neki, hogy hogy sikerült a vizsgálat. Mivel orvos is volt, ezért ilyenekről is elmondta a véleményét, értett hozzá, vigyázott is rám mióta megszülettem, ha mégis valami bajom volt, mindent megtett, hogy nekem jó legyen.

Nem mondhatom el neki azt sem, hogy milyen a munkahelyem, majd ha lesz. Jó lenne tudni örül-e, hogy olyan az életem, amilyen, mit tart jónak és mit nem, büszke-e rám.

Tudom, hogy felnőtt emberként az ember maga felelős a döntéseiért meg mindenért, de még a halála után is annak örülnék, ha olyat csinálnék, amit jónak tart. Akkor nyugodtabb lennék, hogy jól döntök.

Amiatt is bánatos vagyok, hogy korábban meg volt, hogy nem akartam valamit megtenni, amit mondott volna, például jogsit szerezni és most meg bánom, mert legalább láthatta volna. Erről legalább tudom, hogy ezt támogatná.

Akinek meghalnak a szülei, bennük mindig lesz utána egy ilyen tétovázás? Vagy ezzel teljesen fel kell hagyni?

Nekem hihetetlen, hogy lehet még más is az életem. Most csak a szomorúságot érzem és a bizonytalanságot.