17 évesen anyám kidobott otthonról. Mit tehetek ilyen esetben magamért? (Történetet lent)

Sziasztok! Megpróbálom elmesélni röviden a történetem, majd utána felteszek néhány kérdést.

Előre köszönöm, ha elolvasod!

17 éves vagyok, 11.-es gimnazista. Szüleim 2014-ben elváltak, azóta anyámmal éltem. Kapcsolatunk nagyon kiszámíthatatlan volt, egyik pillanatban én voltam a mindene, mindent meg akart nekem adni. Másik percben pedig már apám hülye fia voltam, aki semmit sem csinál és neki csak rosszat okoz. Idén második alkalommal megtörtént, hogy kidobott otthonról. A szikra a tűzre most is egy roppant aprócska dolog volt, de nyilván a háttérben évek óta húzódó konfliktusok feszültsége vezetett ide. Természetesen, ahogy már ezt eljátszotta, másnap már a story teljesen máshogy hangzott. Nem ő dobott ki engem, magamtól mentem el és oda bármikor visszamehetek, mert fontos vagyok neki. Egyetlen szerencsém, hogy az eset után anyám ordítozva hívta fel apámat, hogy elküldje a telefonban őt is és engem is melegebb éghajlatra. Tehát apám végre hisz nekem, sok éven át tűrnöm kellett azt, hogy anyám állandóan az általa generált valóságot adja be apámnak, aki mindent elhitt neki. Számomra csak apám bizalma, ami pozitívum ebben az egész történetben. anyám azóta keresett többször, hogy menjek vissza hozzá, szeretettel vár. De én nem akarok. Eljátszotta már ezt velem nem egyszer. Úgy érzem, túl sok munkát raktam a kapcsolatunkba, túl sokat változtam, azért, hogy kettenjünk viszonya jobb legyen. De semmi sem történt. Ő nem akart változni, mindig csak nekem kellett. Beleuntam, belefáradtam ebbe az egészbe, hogy mindig mindenért én vagyok a hibás, és esélyem sem volt arra, hogy az igazamat bizonyítsam, egyáltalán arra, hogy valami kompromisszumot kössek vele. Neki az, hogy feltétel nélküli szeretet nem létezik. Pedig én így voltam vele. miután elsőnek kidobott és 1 hónapig egyedül éltem, utána is meg tudtam neki bocsájtani és szeretni tudtam őt. Úgy néz ki, kár volt. Szerinte én azzal már kihasználtam, csicskáztattam őt, azzal, hogy, heti 2x megkértem arra, vigyen el a kocsijával városon belül valahova, valamiért. Sokszor a benzinpénzt is velem fizettette ki. Jelenleg apám házában lakok, de egyedül. Ő a barátnőjénél lakik, az nem opció, hogy odaköltözzek, olyan okok miatt, mint, iskolába járás. Apám fizeti a kajámat, utazásomat, van, hogy elvisz valahova, van, hogy ad pénzt ruhára, viszont nem igazán beszélgetünk. Elvagyok itt egyedül, de néha nagyon magányosnak érzem magam és frusztrál ez az egész dolog. A problémámat apám nem igazán érzi át, mivel neki sokkal nehezebb gyerekkora volt. Úgy gondolkodik, hogy bírnom kell. Heti rendszerességgel járok a városi pszichologushoz, ami nem kerül pénzbe, de nem érzem úgy, hogy sokat segítene. Őszintén én sem tudom, mi segítene. Várom, hogy leéretségizzek és végre minden erőmmel az álmaim megvalósításán dolgozzak. Nem akarok egyetemre menni, vállalkozás indításában látom a jövőt. Természetesen ehhez ötleteim is vannak. De addig valahogy le kellene győznöm, ezt az állapotot, ahogy vagyok. Egyik pillanatban feldob a jövő, tudom, hogy jobb lesz, másik pillanatban pedig csak a múlton és a jelenen rágódok. Ez egyáltalán nem visz előrébb. Volt már valaki hasonló helyzetben? Hogy vészeltétek át? Mindezek mellett még kitünő tanuló vagyok az ország egyik legerősebb vidéki gimnáziumában, illetve kisebb üzletekből (gépes alkatrészek, hardverek, telefonok) összejött eddig mindig havi pár 10 ezer forint. Ebből viszont túl sokat nem tudok félrerakni a jövőbeli terveimhez, ennyi pénz gyorsan elmegy, főleg, hogy nem mindig tudok sajnos jó üzleteket kötni. Olyan kérdésem merült fel, hogy igényelhetem anyámtól a családi pótlékot? Egyáltalán emberileg ez mennyire elítélendő? Járhat ez az egész jogi következményekkel? Tehetek jogilag magamért bármit is, aminek jövő áprilisig eredménye is lesz (akkor leszek 18)?

Köszönöm, hogy elolvastad!

Várom válaszod!