Anyám napi szinten zaklat azzal, hogy szerinte “nárcisztikus személyiségzavarom” van, holott az összes hasonló pszichózis közül ez áll tőlem a legtávolabb, és már kezd az agyamra menni. Hogyan állíthatnám le?

Minden évben van 1-1 olyan betegség, személyiségbeli tulajdonság, amit hirtelen felfúj és túlmisztifikál média, másról sem lehet olvasni bizonyos időszakokban, csak arról az egy kiragadott dologról.

Így volt ez az elmúlt 5-10 évben az anorexiával, a bipoláris depresszióval, a pánikbetegséggel, most pedig a “nárcisztikus személyiségzavar” van terítéken, és mindenhonnan ez ömlik.

Anyám évtizedekig ágált a modern technológia ellen, ebben az évben viszont rászánta magát egy okostelefonra, és így válogatatlanul gyűrűznek be hozzá különféle cikkek, mindenféle aktuálisan nyomatott propaganda-oldal, ő pedig ezeket olvasgatja, amikor van egy kis szabadideje.

Már ott tart, hogy napi szinten gyanúsítgat azzal, hogy szerinte “nekem nárcisztikus személyiségzavarom van”, holott az összes ilyen zavar közül ez áll a legtávolabb tőlem.

Van elképzelésem, miért találhatta ezt ki. Elég speciális tanulmányaim voltak/vannak. Szakmabeliektől is rengeteg pozitív megerősítést és támogatást kaptam az évek során, amiért természetesen hálás vagyok. Biztos vagyok benne, hogy ezzel szeretnék foglalkozni, ebben szeretném elmélyíteni a tudásomat.

Viszont az életemben, az edukációmban túl sokszor szálltam “vakvágányra”.

Volt egy balesetem is, amiből 100%-ban sikerült felépülnöm, de emiatt nem kezdhettem el egy évben az egyetemet a kortársaimmal, így egy évet töltöttem kényszerpihenőn itthon. Nem tehettem mást. Szembesültem azzal, amikor csak hitegettek, ígérgettek, nem akartak komolyan venni, elbagatellizáltak fontos kérdéseket, nem állták a szavukat, nem tartották be, amit megígértek, éppen ezért tudom, hogy nem hozhatok megalkuvó és felelőtlen döntést azzal kapcsolatban, hogy hova megyek, kitől tanulok, mert ez az egészségembe, - sőt, mások egészségébe is kerülhet, ha esetleg majd nekem lesznek tanítványaim, és fatális kimenetelű, hiányos technikai tudást adok át nekik.

Anyám szerint idealizált, irreális elképzelésem van magammal kapcsolatban “kis sz@rosként”, hogy nem elégszem meg akárkivel az oktatók és intézmény terén. De ő ebbe a területbe egyáltalán NEM lát bele, hiszen soha nem űzött még hasonló dolgot sem.

Ez a terület nem úgy működik, hogy az ember pl. beül egy nyelvtanfolyamra, az oktató nem veszi komolyan a feladatát, de ennek ellenére aki akar, az önszorgalomból is képes haladni, ha megvannak az eszközei. Nem, ez TELJESEN MÁS terület. Itt kizárólag az oktató felelősségén múlik, hogy a tanítvány milyen kimenetelt produkál és milyen technikát sajátít el, és nagyon sok a hamis próféta, a jó szakemberekhez meg “sorok” várnak.

És tisztában vagyok azzal, hogy még rengeteg mindent nem tudok, sok hiányosságom van még diákként, de idővel kifogástalan tudású szakemberré szeretnék válni. Éppen ezért fontos, hogy jó mestert válasszak.

Szóval, igen: maximalista vagyok, de SOHA nem voltam nárcisztikus.

Világ életemben az a diák voltam, aki csendben, egyedül ült, egy osztályközösségben mindenkinek lehetett véleménye, csak neki nem. Volt, hogy zaklattak, levegőnek néztek, “félreraktak”, soha nem tartoztam a menők közé, éppen ezért kialakult egy enyhe szociális fóbiám is. Viszont én soha nem zaklattam vagy bántalmaztam senki semmilyen módon, sokáig nagyon félénk, szorongó személyiség voltam, idő kellett, hogy ezt levetkőzzem és feloldódjak. Soha nem álltam be a kör közepére, hogy önkényesen tömjéneztessem magam, egyszerűen nem ilyen a jellemem. Ha sikereket értem el, arról a családom on kívül senki nem tudott, nem kérkedtem vele boldog-boldogtalan előtt.

Elfogadom a kritikát is. Nem sértődöm meg, ha valaki nem azt mondja, amit hallani szeretnék. ...Persze, van különbség a kritika és a rosszmájú szemétkedés között, - nem venném egy kalap alá a kettőt.

Bármit lehet rám mondani, csak azt nem, hogy önimádó vagyok, hiszen tiniként állandóan másokhoz hasonlítgattam magam, állandóan azt hajtogattam, hogy “nem vagyok elég jó”, állandó elutasításokat és lekezeléseket hallgattam, ami a személyemet illeti, előfordult, hogy bántalmaztam magam, komoly önértékelési problémáim voltak, de ebből a spirálból már kinőttem szerencsére. Megtaláltam azt, amit ebben az életben űzni szeretnék, ami örömmel tölt el, amivel szívesen foglalkozom.

Többször utal az “exhibicionista, öntömjénező zsargon szókincsemre”, mert a korombeliek nem így kommunikálnak. Erről nem tehetek. Elképzelhető, hogy van egy enyhe Asperger-szindrómám, hiszen 11 évesen az Idegen szavak és kifejezések szótára volt a kedvenc könyvem, állandóan latin eredetű szavakat olvasgattam (😅).

Anyám egyébként támogató velem kapcsolatban, de fárasztó, hogy néhány kiragadott, ostoba foszlány alapján, mindenáron diagnosztizálni akar, ez pedig nem csak frusztráló, de már fárasztó is.