Mit tehetnék, változnom kéne?

17 éves lány vagyok. Óvodás koromban nagyon vidám, nyitott és könnyen ismerkedő kislány voltam. Alsóban mérgező barátságra tettem szert, de sokáig nem fogtuk fel igazán. A fiú barátom nagyon szeretett, de a többiek cikizték őt emiatt. Hétvégenkét találkoztunk néha, akkor normális volt, iskolában pedig lehülyézett stb. Nem figyeltem erre, egyszerűen csak elvicceltem és a közös szórakozás elfelejtette velem ezeket. Rengetegszer kényszeresen hülyét csináltam az osztályaim előtt magamból talán emiatt..Eközben az osztályfőnök/ tanítónéni, mivel a fiú anyja jóban volt vele kipécézte a fiút mint jó tanulót, másokkal egyetemben, engem pedig fene se tudja miért beállított rossznak. Ez addig fajult, hogy többször is előfordult, hogy az osztálytársaim, ha valamilyen rosszat csináltak megkértek engem, hogy vállaljam fel. Én pedig hülye voltam és minden szarságra, amit csináltak bevalottam, hogy én tettem. Betöltöttem a rossz kislány szerepét, a barátom jó kisfiú volt, mindeközben pedig egy csomó helyzetben beszédesebb voltam, mint amennyire kellett volna az legyek. Sok ilyenbe belesültem. 4 osztályos korom előtti nyáron sportolni kezdtem, amit már rég csinálni akartam volna, de végülis eljutottam odáig. Ott, a sportegyesületben az edző példaképem volt az egyik, aki legjobban utált. Egyszerűen unszimpatikus voltam neki, valószínűleg a figyelmetlenségemnek, hiperaktivitásomnak és cserfességemnek hála. Volt olyan nyár, amikor végre valahára ott lehettem táborban, és úgy leordított minden nap (pedig nekem ő nem tartott akkor még edzést), hogy utána másfél hónapot kihagytam, s miután visszatértem messziről kerültem. Eközben 5. Félévkor iskolát váltottam. Rettegtem az edzőmtől, de imádtam a sportot és a vele járó mindent (mai napig komolyan űzöm és később ebből szeretnék megélni). S ugyan féltem tőle, mégis mindig csodáltam, mint szakembert ( kiderült hamisan), és minden áron jóban szerettem volna vele lenni. Kicsi voltam, és csak annyit vettem észre, hogy minél többet beszélek, annál idegesebb. Elkezdtem tudatosan visszafogni a gesztusaimat. Tudatosan nem beszéltem és nem mosolyogtam, ha meg tudtam állni. 8. Osztályos koromra ismertek el az edzős társaim, és nem utált annyira az edzőm. 10. Osztályos koromra több a sporttal kapcsolatos egyéni trauma ért, mintha 2x gyászoltam volna. Tudatosan magamra erőltettem, hogy nem beszélek, nem magyarázkodom. Apámmal sosem volt valami jó kapcsolatom, sosem ölelt meg, sosem mondott semmi bíztatót, ő inkább a realista fajta, aki óvakodik, nehogy egoista legyen a gyerekéből, és így tudatosan figyeltem arra is, hogy véletlenül se legyen nagyobb önbizalmam a kelleténél, ebből adódóan pedig sikeresen önbizalomhiányban szenvedek. Nagyon igénylem a megerősítést minden lépésemben, ugyanakkor nagyon kitartó és megoldáskereső vagyok.

Bocsánat, hogy ilyen hosszú lett (lenne még), rövidebben annyi, hogy egész életemben igyekeztem csendesebb gyermek lenni, önbizalomhiányos lettem, stb. Ez most nem önsajnáltatás, ne értsetek félre, ugyanennyi jót is fel tudnék sorolni.

Szóval édesapámról a napokban kiderült, hogy azért sem annyira szeret engem, mert nem mosolyogok sokat, stb.. Zavar, mert annyit küzdöttem azzal hogy ne legyek egy tejbetök, hogy az immunrendszerem sem köszönte meg, tavaly óta sokat javult a helyzet. Zavar, mert mindig éreztem magamon, hogy valamiért egy férfi megerősítésére vágyom, hogy el tudjam hinni, hogy a jó tulajodonságaim tényleg jellemzőek rám, de véletlen sem szeretnék beleesni egy olyan kapcsolatba, amiben csak lelki támaszom a partner, vagy pont gyengeségeim miatt használ ki. Igyekszem mindenre figyelni, de nagyon összezavaró:

Meg kéne próbálnom megint tudatosan változni, csak most visszafelé? Nem akarok egy vigyorgó idióta lenni, de egyszerűen nem tudom hová tenni a dolgokat. Sokszor ha valaminek tényleg örülök, vagy akár egy jót beszélgetek (nagyon kevésszer beszélgettem jót, az emberekkel nem sok pozitív élményem van, de igyekszem) , annyira meghat hogy jó történt hogy ott helyben sírva tudnék fakadni. Nem szeretem magamon a mosolyomat, egyedül a belső tulajdonságaimat, de alapvetően nincs bajom a külsőmmel, csak a mimikám nem szeretem.

Nem tudom mit kéne tennem. Valami jó tanács, esetleg ötlet?

Úgy érzem alapvetően nincs szükségem pszichológusra, mert ha kellő figyelmet tudok fordítani az adott problémára vagy traumára, van annyi lelki erőm és elhatározásom, hogy fel tudom dolgozni.