Miért minden tiszteletlenség? Ingerült kezdek lenni, mert soha nem adhattam ki magamból, közben vele nem lehet megbeszélni, mert feltétlen neki van igaza. Az a fránya leválási folyamat sem egyszerű.

Még itthon élek, nincs saját keresetem. Újságolom, hogy jártam, csak úgy. A nadrágom, ami két hete sincs meg, nem is használtam sokszor, fél karnyi hosszúságú szakadás van a hátsó résznél, reményeim szerint maximum tegnap este óta. Mondja nekem a szülőm, a másik gatyámat, akár ezt is, vihetném varrónőhöz. Benne vagyok, erre elkezdi mondani, hogy emlékszek, hol sörözött Xy-vel? Nem, így elkezdi mondani, hogy dehogynem, és még mondja, mondja úgy, hogy nem enged beszélni. Aztán megkérdezi: figyelsz? Rávágom kicsit ingerülten, hogy hogyne. Erre lerakja.

Tudom, hol keressek varrónőt, láttam már néhány helyen, de ő megszólalni sem hagy, de azért én vagyok a tiszteletlen, pláne.

Vannak dolgok, amiket csak mostanában, "kezdő felnőttként" értek meg vele kapcsolatban, amik értelmet adnak a felé irányuló ingerültségem miatt.

Szerinte én okos, értelmes vagyok, akire büszke, ehhez képest életem nagy részében, amikor már nem istenítettem és ittam minden szavát, h*lye gyerek, idót*, gy*kér, fszkalap és amit mérgében képes gondolkodás nélkül mondani, az vagyok. Nem kell semmi nagy dologra gondolni, kis semmiségek, "csak" a feszültségét, ami volt, ami van, az elégedetlenségét a világgal szemben rajtam vezeti le. Soha nem tudtam barátkozni, ezért nem is voltak. Erre, amikor valamin veszekedtünk, és mondom neki, hogy nem sikerültem olyan rosszra, csak mert nem járok el, nem lettem se drogos, se bajkeverő, se ku*va. Erre rávágja, hogy inkább lettem volna k*rva (13 évesen), mint az, hogy egész nap otthon vagyok, mert nincs kivel mennem sehova.

Ő akkor emeli fel a hangját, amikor akarja, de ha én teljesen jogosan felemelem, nem nagyon, csak egy picit, máris foghatom be a pofámat, aztán néhány esetben amikor kiderült, hogy hoppá, ő tévedett, nem kért bocsánatot, csak annyit mondott, hogy ugyan, tudnom kell, hogy nem gondolja komolyan a sértéseket.

Oké, hogy ő nevelt fel, ő tart egyelőre el, neki köszönhetek mindent ami körülvesz, de már elegem van abból, hogy képtelenség változtatni magamon, mert már nem bírom a sok éves érzéseimet mindig kontrollálni, és akaratlanul néha ideges, kicsit flegma stílusban válaszolok, amikor túlzásba viszi a felnőtt gyereke nevelését, akire büszke, de előszeretettel szidja unalomig minden szitokszóval, csak mert elmondtam a véleményemet, ami nem egyezik az övével, ő meg bizonygatja a sajátját, mintha más nem lenne.

Konkrétan szerinte mostanság nagyon elkanászodtam, de közben csak próbálok leválni tőle, mert már nem kistini vagyok, akit tanítania és nevelnie kell, merthogy minden apróságért kiselőadást tart. Beszéltem vele az egyetemről, és bár a kutya elkerülendő letargiája miatt végül lemondtam arról, hogy kollégiumba menjek, ami nagy vágyam már régóta, halál komolyan nem értette, miért akarok koliba menni, miközben itthon mindenem megvan. Mondom neki, kicsit függetlenednék, mert nem lesz mindig velem, hogy mindent amit nem enged nekem (pl: villanykörte cseréért 10 percig sorolta az okokat, miért nem tudtam meglenni másfél napig fény nélkül a fürdőben, míg hazajön), azt később senki nem csinálja meg helyettem, muszáj megtanulnom. A villanykörte cserébe sem haltam bele, nem estem le, nem rázott meg az áram, nem robbantam fel a ház.

Próbáltam már milliószor beszélni vele, mert szeretem, mert sokat tett értem, mert még néhány évig biztos itthon lakunk, egy fedél alatt. Nem arról van szó, hogy nem mehetnék bulizni vagy mondjuk éjjel xy-re legyen itthon. Hanem lelki eltiprásról és a szükségtelen nevelésről. Lett egy szakmám, amit négyesre csináltam meg, mindenki elégedett velem és úgy gondolják, megfelelően haladok, de ő... csak azt várja el, hogy amit mond, azt csináljam meg úgy, pedig nem igaz. Mintha az ő 53 évnyi tapasztalatával kellene bírnom, amit mindig cinikusan mond nekem, hogy mennyi tapasztalatom van, hogy (bármiről, ami nem egyezik az övével) véleményt mondok.

Tiszteletre nevelt, amit meg is adok, időseknek, tanároknak, minden embernek. Mostanság vele van gondom, hogy nem mindig sikerül, de az okát nem lehet vele megbeszélni, mert nem érti. Kértem már háromszor vagy négyszer, szerinte jól csinálja, előnyömre van vagy lesz a jövőben, de nem érti, hogy azokért lesz egyre rosszabb.