Van itt olyan anya, aki nem szereti (/nem tudja szeretni) a gyerekét?

Én nem tudtam soha szeretni. Nem dobtam el magamtól meg próbáltam nem éreztetni vele de egyszerűen nem ment. Pedig mindenki azt mobdta hogy ez egy csoda meg a szokásos szöveg aztán megszületett és semmi.

Rengeteg ilyen nő van. Ők általában a társadalmi és családi nyomás, elvárás hatására szülnek. Sokkal jobban tisztelem azokat a nőket, akik önként vállalt gyermektelenségben élnek, mert tudják, hogy a szülői lét nem nekik való életforma.

Sok van. De ide csak a vérengző szájú tökéletes magyar anyàk írnak, akik mind a 96 kilójukkal kiállnak a gyerek-kultusz mellett.

Lehet, hogy nem olyan lettél, mint amilyet elképzelt. De úgy gondolom, hogy erre soha nem fogsz választ kapni. Nagyanyám is mindig elmondott minden semmirekellőnek, meg hogy olyan vagyok, mint az apám (anyámék elváltak), meg amikor már majdnem sírtam, akkor azt mondta, hogy úgy nézek, hogy ölni tudnék. 10 éves voltam akkor. Mindig azon gondolkodtam, hogy miért nem szeretnek, sokszor sírtam is, ha egyedül voltam. Csak felnőttként jöttem rá, hogy csak rajtam tudta levezetni a feszültséget, de nyilván ez nem vigasztalt.

Hát figyelj én is maholnap 24 vagyok de egyáltalán nem hiányzik az életembe egy gyerek. Lehet hogy “úgy maradt” és mindenki nyomatta hogy hiszen ház van férj van munkaviszony van, igenis akkor meg kell szülni mert milyen dolog már az hogy megvan minden és csak kényeskedik.. ha így volt, meg tudom érteni hogy inkább kolonc és probléma és szabadságától megfosztó voltál mint várva várt gyermek. Én anyám is ilyen volt, egyszer megkérdeztem egy jobb pillanatában, miért döntöttek úgy hogy gyerek kell. Idézem: “apádnak tökmindegy volt én meg már untam magam, meg mamádék is folyton hajtogatták” - na ez lettem én. Sose volt a viszonyunk hu de jó, esküszöm azóta vállalható mióta nem lakók otthon, mintha konkrétan két különböző nő lenne az anyám, az egyik 18 éves koromig a másik meg onnantól egy teljesen másik ember. Öcsém 5 év múlva született, akkor azt hajtogatta folyton, hogy beütött neki a kisbabázós ösztön, apa már nem akart másodikat, mire közölte vele hogy akkor megoldja magának de ő bizony babázni fog. Na öcsémmel mint kismajmok lógtak egymáson, nagy szimbiózisban. Mikor apával valamiben egyet értettünk, gyakori kép volt anyám hisztije amint a kisgyerek öcsémet öleli magához, hogy gyere fiacskám téged senki nem akart csak én (én sem akartam tesót). Őszintén csodálom hogy egyébként laza 15 év alatt sikerült rendezni öcsémmel a kapcsolatot, nem volt egyszerű innen indulva. Te a gyermekedet várod, szeretnéd, szereted, valószínűleg sosem leszel olyan mint anyud. Tudom hogy kegyetlen nagy tüske marad amíg élsz, de próbáld elfogadni, hogy nem mindenkinek és nem minden élethelyzetben öröm a gyerek, akkor se ha (látszólag) “minden megvan hozzá”

Nemrég megint raktak egy babát az inkubátorba. Szerinted?

Hát az én gyerekem kamasz, annak minden negatívumával és rengeteg extra nehézséggel. Időnként nagyon nehéz szeretni