Mérgező szülők neveltek? Hogyan építetted újra az életed?

Egyik ismerősömet és a tesóját mérgező szülők nevelték fel. A tesója nagyon hangulatember volt és kicsit mérgező is, kamasznak is, fiatal felnőttnek egyaránt, de, ahogy megszületett a fia, megváltozott. Most békés, nincs hangulatingadozása. Sportolt új felfogás szerint kezdett élni és türelmes lett.

A másik gyerek, akire hatással voltak, az ismerősöm, aki nagyon bizonytalan magában, de tegyük hozzá, hogy neki nem csak a mérgező szülei, hanem a mérgező tesója is ott volt és mindig olyan barátnőket fogott ki, akik elsőre normálisak voltak, de utána kiderült, hogy hibbantak, mérgezőek, illetve a tanárai is mindig igyekeztek ráébreszteni őt, hogy nem értékes - amit el is hitt.

Ő ment tovább előre. Mindig mondta, hogy ő ehhez kevés, nem jön össze neki, ő ehhez buta, de akkor is csinálta, mert muszáj volt. Diplomát szerzett, állást keresett és talált. Neki az volt a titka, hogy mindent megtett, hiába mondogatta magának, hogy nem jön össze. Eléggé sokra vitte ő is, viszont lelkileg ő szerintem már nem fog megváltozni. Sokat fejlődött, már nem annyira stresszes, de az, ami benne maradt, mr nem fog elmúlni.

VISZONT! Nem mérgezi a kapcsolatát msáokkal. Csendes, visszahúzódó, kicsit félénk, de, ha feloldódik, jól érezzük magunkat a társaságában.

Kemény menet volt, mondjuk engem elég komolyan bántalmaztak otthon. Nem tudom élnek-e még a szüleim mert érettségi óta nem láttam őket és nem beszétem velük, de első nyugodtan megkérdezhetnéd, max téged is képen csapna szíjjal a borderline anyám, mint engem anno amikor rossz pillanatban kérdeztem valamit. Mai napig megvan egy csomó hegem, de szerencsére már csak a testemen, pedig a verbális bántalmazás szerintem durvább a fizikainál és sokkal nehezebb rajta túllépni.

Érettségiig amennyit tudtam félretettem és utána elköltöztem, egyetemre mentem, minden szabad percemben különféle diákmelókat csináltam, szobát béreltem egy sok emberes albiban. Kb napról napra éltem. Aztán ott kellett hagynom az egyetemet mert eladták az olcsó albit és másikra nem volt elég a diákmelós fizetés és diákhitel, megcsíptem egy jól fizető de rettenet unalmas munkát. Eközben végig terápiára jártam és önismereti csoportba, mert súlyos traumáim voltak amik tönkretették a mindennapjaim. Annál a cégnél 1.5 év után egy vezetőségváltás után sikerült elkezdenem fejlődni, végül átvettek az egyik külföldi irodájukba, kiköltöztem egyedül, aztán nem szerettem ott élni így otthagytam a céget és másik országba mentem és itt építettem fel az életem.

Most már boldog vagyok, vannak barátaim, párom, jó munkám, pénzem, hobbijaim, már nem tör le semmi, a kudarcokra vállat vonok, nem érintenek meg, kitartó vagyok és már nem tud olyan történni aminél rosszabbon már ne léptem volna túl. Viszont sokat veszítettem az empátiámból és rettenetesen nehezen kötődöm emberekhez, de ezek közül egyik sem zavar annyira, hogy változtassak rajta.

Nekem nagy "segítség" volt, hogy az addig terrorizáló, részeges apám meghalt.

Előtte is igyekeztem elszakadni, 250+ km távolság, kollégium, albérlet, diákmunka, diákhitel, stb. De elég céltalan és stagnáló életem volt.

Viszont a halála volt a "katalizátor" hogy ideje elindulnom az életben. Rá 1 hónapra elkezdtem aktívan dolgozni.

Azóta eltelt 4+ év és azt mondom, hogy párkapcsolat hiányát leszámítva sikerült elérnem egy relatív normális, átlagos ember szintjét.

Ami nekem alapvetően segített az a munka, pénz és a munkatársak.

Egyrészt látják hogy szorgalmasan és jól dolgozom, elég önálló is vagyok, és idővel megnyíltam, megtanultam, hogy an kell véleményt nyilvánítani, kiállni amagamért a munkámért. Meghallgatják a tanácsaim, ötleteim. Ileltve elismerik a "tudásom". Nem az, hogy ódákat zengenek, és a hibáim is jelzik. De mégsem azt kapom mint gyerekként, hogy egy semmirekellő szar vagyok akiből senki nem lesz.

Alapból jó, hogy leköt a munkám, sok embert ismerhetek meg (építőipar), alkotunk valamit, látom, hogy értelme van annak amit csinálok. Illetve sok esetben rám jut a "problémamegoldó" szerep amiben elég jó vagyok.

A pénz maga sem mindegy. 400+ ezres fizetésem van ami egyrészt nem őrülten kiemelkedő, de ahhoz képest, hogy egész életemben lemondás és nélkülözés volt, meg okok, hogy mit miért nem vehetünk meg, most igazából kényelmesen megélek. Nem szórom a pénzt, de nem is kell lemondanom alapvető dolgokról, vagy kisebb korábban "luxusként" megítélt dologról.

Illetve maga az érzés jó, hogy amellett, hogy megélek, szépen lassan gyűlik is a megtakarítás. Nyilván a mai árak mellett nem egyszerű ingatlant venni egyedül, de nem látom reménytelennek sem a helyzetet. Pár éve még elképzelhetetlen lett volna, hogy valaha saját lakásom/házam legyen.

Az is jó, hogy kizártam az életemből a mérgező embereket. Akár szülő, akár "barát" akár rokon, akár "ellenség". Általános és középiskolában nem volt választásom, muszáj volt az engem megalázókkal felnőni. Ma már magam válogathatom meg, kikkel töltöm az időmet.

Az is segít, hogy kialakult egy hobbim, túrázás, teljesítménytúrázás. Ezen keresztül elérem a magam kis sikereit, illetve végre kimozdulok, utazok, nem az az otthonülős vagyok mint régen. Annak is megvolt a szépsége, de mindig is vágytam "menni" mégse mentem sehova. Most már megyek, ha akarok egyedül, ha akarom másokkal.

Először is meg kell tanulni elengedni a múltat és a jövőre koncentrálni. Nekem is a munka segített és a hobbik. Nekem a mérgező szülők mellett egy enyhébb szegénység is kijutott, most jól keresek és elvagyok a munkámmal, sokat dolgozom és addig sem az önsajnálat és negatív gondolatok kerítenek hatalmukba.

Emellett sokat sportolok, mondhatni, a sport a hobbim, extra boldogságot ad, testileg-lelkileg rendbetesz.

Ja, és tudom, ez nagy közhely, de ha a mérgező embereket kiszelektálod az életedből, az is sokat segít. Nekem véget ért egy mérgező barátságom is, vagy pl. volt egy ismerősöm, aki folyton hívogatott és csak púp volt a hátamon, letiltottam. Sokkal több energiám megmarad.