Hogy neveljem ki a gyerekemből, hogy minket, a szüleit, használja kifogásként, ha nem akar valahova elmenni?

Persze itt a gyakorin mindenki mentális beteg és/vagy kizárólag a szülei lehetnek a hibásak, szegény “kis” (felnőtt) gyermek csakis sajnálandó, a szülők meg gonosz hárpiák.

Véletlenül sem lehet szó arról, hogy a szülők egy dolgot csesztek el: hagyták ezt idáig csinálni, nem mondták meg neki már gyerekkorában, hogy nem lehet másra tolni a felelősséget, hanem meg kell mondani, ha valamit nem akarunk, nem tetszik stb. Nem pedig mással takarózni. Ja és egy 18 évesnek már szülői neveléstől függetlenül is fel kellene fognia, hogy ez visszataszító, sunyi, nagyon gáz dolog, amit csinál és nem sunnyoghatja el örökké azt, hogy felvállalja a véleményét, érzéseit.

#9 vagyok ismét: 14 éves koromra nagyjából sikeresen kiszocializálódtam az iskolai közegből a kötődési probléma miatt, ami nem jelenti azt, hogy nem köszöntek nekem vagy én nekik, és ne lett volna időnként oda-vissza leckesegítés, de más alig. Mire csajozni kellett volna, fogalmam sem volt, hogyan (családi férfi-nő példa sem volt a szüleim elhidegülése miatt), és mivel nem voltak "bizalmasaim", barátaim, tanácsot sem mertem kérni (így nem is kaptam) és példát sem tudtam ellesni. legbelül menni akartam én, de nem mertem, mert a trapéz területéről komoly értelemmel bírtam, de a lányok vetületeiről semmi fogalmam nem volt. Ezzel még nem lett vége, mert anyám is elkezdte nyomni a "Miért nem mész diszkóba?" kérdést. Öntudatlanul is rettegtem a helyzettől. A tanulásra hivatkoztam, ami pótcselekvéssé vált (részben emiatt van 3 nyelvvizsgám), jó tanulóknál ez könnyen elérhető, mint az ambíciózus embereknél a munkaholizmus, a társadalom ezt jól tolerálja, amíg ki nem ütköznek a tanulás/munka túlzásba vitele miatt csonka emberi képességek hátrányai.

Szóval anyuka('m), ha jót akarsz, most nekiveselkedsz a [link] mielőtt a gyereked a legszebb éveket veszíti el szép élmények - és ami hosszabb távon lényegesebb - tapasztalatok megszerzése nélkül.

Én is ezt csináltam tinikoromban, de szülői engedéllyel. 13-16 éveseknek nem tudtam elmagyarázni, hogy engem ez lemerít, és szeretnék itthon maradni inkább, mert rögtön azt hiszik, hogy utálom őket. Mindig sírtam anyunak, hogy nem akarok menni, ő meg azt mondta mindig, hogy mondjam azt, hogy ő nem enged el.

Felnőttként persze megtanultam nemet mondani, de nem rögtön akkor, mikor elfújtam a 18 gyertyát. Vagyis inkább, mindig tudtam volna nemet mondani, de felnőtteknél már úgy vagyok, hogy nem az én dolgom tutujgatni a lelked, intézd el magadnak, ha megsértődsz, sértődj.