Szerintetek mennyire normális az, hogy gyerekként rendszeresen vertek?

33 vagyok, és mostanában kezdett el foglalkoztatni a kérdés, hogy a gyerekkori bántalmazás miként lehetett kihatással a személyiségemre.

Ez egész gyerekkoromban jellemző volt kb. 14 éves koromig. Mindkét szülőmtől kaptam, soha nem ököllel vagy szíjjal, de mindig a tarkómat verték miközben próbáltak lefogni, ezt sokszor sírásig. Ha anyám a gyenge fizikuma miatt nem bírt velem, szólt apámnak. Az indokok általában következők voltak: visszabeszélés, engedetlenség, rossz jegyek. Egyszer emlékszem a 11-ik születésnapomon kaptam csak azért, mert többszöri felszólításra sem mentem ki ebédelni. Máskor azért, mert sokadjára sem tudtam jól leolvasni a fali óráról, hogy mennyi az idő.

Ami számomra megdöbbentő az az, hogy egyszer felhoztam nekik ezt rokonok előtt és egy az egyben tagadták, ami persze érthető, de aztán privátban is felemlegettem és akkor is ugyanúgy, mintha meg sem történt volna. Azt mondták, képzelődöm, meg csak azért mondom, hogy őket bemocskoljam (nyilván érdekemben áll).

Anyám azzal is etetett sokáig, hogy az unokatesóim alkoholista apja bezzeg hogy megveri a két gyereket, szíjjal, és hogy én persze nem vagyok eléggé bántva, ezért vagyok ennyire rossz. Aztán már felnőttként megkérdeztem egyiküket, és elmondta, hogy soha nem kapott fizikailag otthon, egy esetet leszámítva, amikor tiniként nagyon elkésett és kapott pár pofont.

Én a mai napig egy elég instabil személyiségű, önbizalomhiányos ember vagyok, aki kiáll magáért, ha kell, de mindezt nagyon erőteljes belső érzelmi vihar előzi meg és követi. Nem bírok rosszban lenni másokkal, sokszor megalázkodom inkább, minthogy konfliktus legyen. Később viszont ez a magatartás bántja a büszkeségem, és mások számára érthetetlen módon leszek hirtelen agresszív, támadó. Nem vagyok jó az emberekkel.

Azt olvastam, hogy a szülői bántalmazás a legrosszabb és legmaradandóbb, mert olyanoktól kapja a gyerek, akikben elsődlegesen bízik, akiket elsőrendűen szeret.

Mit gondoltok?