Mit csináljak hogy büszkék legyenek rám a szüleim?

A többiekhez hasonlóan én is azon a véleményen vagyok, hogy próbáld meg magad függetleníteni a véleményüktől. Az már nagyon jó, hogy felismerted azt, hogy a szorongásod a dolgozatok előtt összefüggésben van azzal, ahogy bánnak veled. Most kell ezt kezelni, különben még jobban kihatással lesznek az életedre. Én sajnos ugyanezt éltem át, és 26 évesen tudtam azt mondani, hogy elég. A szüleim, se az öcsém nem magasan kepzettek, anyukámnak konkrétan 8 általánosa van, apukámnak és a tesómnak szakmunkása. Én szereztem két diplomát teljesen önerőből, sikerült nagyon jó állást is találnom. Mikor 4-re diplomáztam, konkrétan szégyelltek, meg éreztették, mennyire gáz ez, mert mindig kitűnő voltam. Teljesen belebetegedtem akkor ebbe. Világéletemben maximálista voltam, talán épp ezért is, mert soha nem kaptam meg azt a figyelmet, amit szerettem volna és ezzel próbáltam elérni. Szóval a 4-es diploma felért számomra egy világ végével. Közben önhibán kívül elvesztettem az állásom,amit ismerősök előtt le kellett tagadnom, mert hú mekkora szégyen az, hogy munkanélküli vagyok, és azt kellett hazudnom, hogy még mindig ott dolgozom. Ezt 26 éves fejjel megtettem. Hazudoztak mindenkinek arról, hogy mekkora összeget keresek, közben nem is volt valós. Aztán történt még egy elég rossz dolog az életemben, ami miatt teljesen elfordultak tőlem (ezt itt nem írnám le) ez tette fel a pontot az i-re. Amikor a legnagyobb támogatásra lett volna szükségem magamra hagytak, már sokadjára, mert gondolom ezt is szégyenként élik meg. Nem nézem le a szakmunkásokat, és nem az iskolai végzettségtől függ, hogy mennyire intelligens az ember, de valahol igazságtalannak érzem, hogy annak ellenére, hogy hozzájuk képest már most elég sok mindent elértem javarészt a segítségük nélkül ők szégyellnek engem. Közben meg segítségre szorulnak abban is, hogy egy hivatalos levelet értelmezzenek, vagy kitöltsenek egy papírt. Aztán igazából elég sokat olvastam erről az egészről, és próbáltam megérteni hiva vezetett ez a személyiségfejlődésemben. Eljutottam odáig, hogy már egyáltalán nem érdekel a véleményük és nem akarok nekik megfelelni. Azt gondolom, hogy a szülőnek kutya kötelessége lenne a gyermekét támogatnia és ha már segíteni nem tud neki, akkor ne hátráltassa. Sajnos az érzelmi intelligenciájuk nem túl magas ha nem tudják azt felfogni ezzel milyen károkat okoznak benned. Tűzd ki magad elé a céljaidat, gondold át azok valóban a te céljaid-e és küzdj érte ahogy eddig. Én drukkolok neked teljes szívemből! Egyébként nagyon ajánlom Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors című könyvét, online is elérhető nagyon sok családi kapcsolatból eredő problémára választ ad.

Felnőtt, kb 35-40 éves fejjel jöttem rá, hogy az "úgysem sikerül" a biztatás egyik fajtája. Nem éppen PC/libsi duma, de apád rájött, hogy hozhatja ki belőled a maximumot. Hidd el, nagyon is büszke rád! Ha nem "hajtanának", akkor még ennyit sem értél volna el. Nézzél csak körül, és lásd meg, hova jutottak/jutnak, az agyondicsért gyerekek. Sehova, és semmire. Inkább örülj, hogy hajtanak téged. Persze ez most biztos nem tetszik, de 20év múlva majd Te is megköszönöd nekik!