A szüleim a testvérem miatt nem becsültek meg gyerekkorom óta. Felnőttként létezik erre valami megoldás?

Én 22 vagyok, a testvérem 20, mindketten egyetemisták vagyunk, én az év nagy részében kollégiumban lakom, a tesóm a szüleimmel él. Mindig is jó képességű, szorgalmas gyerek voltam, jó tanulmányi eredményeim voltak, versenyekre jártam, nehéz szakon tanultam tovább. Sosem kellett könyörögni, hogy tanuljak, nem voltak viselkedési problémáim, nem lázadtam, nem jártam el itthonról, soha nem volt konfliktusom a szüleimmel. A testvéremnek nehezebben ment a tanulás (amivel szerintem semmi gond úgy alapvetően, nem mindenkinek a tanulás az erőssége, ettől még lehet mondjuk kiváló szakember), sokszor kapott rossz jegyeket, nem csak a képességei miatt, hanem azért is, mert bármi jobban érdekelte, mint a tanulás. A szüleim minden nap leültek vele tanulni, felolvasták neki a kötelező olvasmányokat, segítettek neki megírni a házit, minden áron beerőltették egy gimnáziumba, ami még rosszabbul ment neki, mint az általános suli, aztán egy laza szakra vették fel egyetemre. Emiatt a különbség miatt az én eredményeim mindig el voltak itthon bagatellizálva (sőt, le voltak szólva), természetes volt, hogy én mindig mindenből ötös vagyok, nem voltam miatta megdicsérve, helyette az volt a kérdés hogy van-e következő verseny, amin indulhatok vagy lesz-e még dolgozat/vizsga. A legkisebb hibáimat is keményen kritizálták, a testvéremnek pedig egy minimális erőfeszítését is olyan hatalmas eredménynek állították be, mintha a nobel díjat nyerte volna meg. Nyilván felnőttként már látom, hogy ezt azért tették, hogy ő ne érezze magát rosszabbnak amiatt, hogy én különösebb kínlódások nélkül is jó eredményeket érek el, ő pedig nem, de egy idő után túlzásba vitték, már nem tudtam olyasmit tenni, amivel meg lettek volna elégedve, minden eredményembe belekötöttek, kritizáltak. Tőlem minden is el volt várva egyetemen is, persze a jó eredmények itt is természetesnek voltak véve, tőle pedig csak a minimum, ha pedig ennek ellenére elért bármilyen eredményt, akkor megint ment az ünneplés, hogy milyen sokra vitte.

A lényeg, hogy annak ellenére, hogy objektíven nézve én a sokszorosát teljesítettem, mint a testvérem, már gyerekkorom óta irigykedtem rá, mert őt dicsérték, körberajongták a szüleim és az egész rokonság, én pedig egy egy jó szót sem kaptam. Emiatt ma már beszélőviszonyban is alig vagyunk. A szüleim a mai napig is kivételeznek vele, anyagilag is többet kap, mint én (nem is várok el többet, de azért nem igazságos...), a rokonok, ismerősök előtt vele dicsekednek, engem pedig legfeljebb úgy említenek, hogy "ja, hát xy-nak is jól megy a tanulás".

Félreértés ne essék, nem arra vágyom, hogy engem is körberajongjanak és dicsekedjenek velem, egyszerűen csak annyit, hogy megbecsüljenek, ne természetesnek vegyék az eredményeimet. Ők is látták, hogy mennyi energiát fektettem mindig is a tanulásba, amit elsősorban saját magam miatt tettem, de legalább velem együtt örülhetnének, elismerhetnék, hogy ez nem "alap dolog".

Légyszi hanyagoljuk most a "költözz el" és a "szakíts meg minden kapcsolatot" válaszokat, szigorúan MEGOLDÁST keresek, nem a szőnyeg alá szeretném söpörni a témát.