Hogyan válhat valakiből magabiztos, erős, lelkes ember, ha egész gyerekkorában elhanyagolták, nem nevelték, nem adtak neki semmilyen visszajelzést?

Mert azt gondolom, hogy az életben az viszi valamire, aki képes lelkesedni dolgok iránt, meg tudja oldani, hogy kielégüljenek az igényei és jó az önbecsülése. Bennem ezek nincsenek meg, és nem működik az életem. Persze sokat csesztetnek azzal, hogy nem a szüleimet kéne hibáztatnom mindenért, de hát ami vagyok, ahhoz egy út vezetett, és nem tudok mit mondani, ha egyszer nem volt normális családi közeg. Soha nem éreztem azt, hogy figyelnének rám, a legfontosabb dolgok mindig kibeszéletlenek maradtak, úgy voltak vele, hogy nekem az lesz a jó, ha mindent megkapok anyagilag és ennyi. Most meg ott tartok felnőttként, hogy depressziós vagyok és el vagyok veszve. Természetesen a nőknek sem kellek így, amitől csak még rosszabb. Egy boldog évem nem volt fiatalként. Amennyire vissza tudok emlékezni, mióta kamasz vagyok, állandóan a szorongás, a kétely és a megfelelni akarás határozta meg az életemet. Napi 30 perc őszinte beszélgetés és pozitív visszajelzés a szüleimtől elég lett volna, hogy ma sikeres felnőtt legyek, azt gondolom. Most mit kezdjek magammal? Nincs senki, akihez odamehetnék, hogy "helló, te mit gondolsz rólam, jól csináltam ezt meg ezt, mik az erősségeim, mit kéne máshogy tennem, mi van bennem szerinted, mennyire vagyok erős belül" stb. Pszichológus sem. Az csak hallgat és hozzászól néha, de nem ítélkezik, márpedig nekem pont, hogy az kéne, mivel az maradt ki az életemből. A visszajelzés. Az érzés, hogy van egy közeg, ami engem jól ismer. Hullik ki az idő a kezemből, semmire nem tudom rávenni magam, rengeteget alszom, nem sportolok, és egyre távolabb kerülök attól, hogy normális kapcsolatom legyen, ami eddig még amúgy soha nem volt. Elegem van mindenből. Én adni szeretnék a világnak, de nincs miből. Nem tudok így élni, ez szégyen és nem normális.