Mennyire természetes, hogy egy alsós korú gyerek abszolút nem bízik az anyjában?

Kedves kérdező Nővér!

Először is a kérdésedre a válaszom:

1. Nem természetes... legalábbis nem úgy, ahogyan a természet csodálatos dolgai megnyilvánulnak szemünk előtt. Ha csak nézed a pillangókat, ahogyan a bebábozott hernyó alakjukból csodálatos repülő állatkává válnak... ez maga is egy kisebb csoda! Nevezzük hát a természet csodájának. Sőt, tekintsük a természet rendjének, vagyis EZ 'természetes'.

2. Anyukátok viselkedése is lehet természetes, feltéve, ha azt vesszük szemügyre, hogy egész életében miken ment keresztül, milyen volt neveltetése, kondicionálása, ő maga milyen környezetben, családban élt (!ez fontos!), mennyi csalódást élt meg ezidáig, milyen fokú elvárásai vannak (nyilván hogy sok!), mi volna jelenleg az élethez, családhoz, gyermekhez való hozzáállása...és nem utolsó sorban: mennyi a teherbírása. Úgy értem lelki vonatkozásban. (Ez meg valószínűleg nem annyira sok) Természetessé válik a viselkedése, ha mindezeket mérlegre helyezzük, mely valóban mindennek mondható, csak normálisnak nem. (Sokkalta inkább paranoid, ahogyan Te is írtad) A kistesód pedig, mint általában a kisgyerekek... ösztönösen megérzik azt, ha valami nem stimmel főként a szülők... ez esetben Anyutok körül.

Így e kérdésben jól látod anyutok állapotát. És változtatni rajta... neked... háááát hogy is mondjam... szinte(!) lehetetlen küldetésnek látszik.

Kérdés inkább az, hogy most MIT lehet TENNI? Mert az látszik, hogy pusztán szavakkal, kéréssel... az a pusztába kiáltott szó részedről (is). Nézd, ha ennyire önfejű, ennyire makacsul kitart "elvei" mellett... sokat nem tudsz tenni. (És hát látod Te is... nem Ő az egyetlen... hányan, de hányan jártak hasonló cipőben. Hjaaa)

Igazából tele van elvárásokkal, amelyek aztán sorra nem teljesülnek számára. És ezt mindenki, Te is tisztán látod, egyedül csak Ő nem látja... aki cselekszi. Az ember önmagát látja legkevésbé hitelesen. Pont azért és ugyanúgy, mint ahogyan tükör nélkül senki sem láthatja önmagát. De ez már, mondhatni beteges nála.

Egyébként kistesódnak szerencséje van (mondhatni), hogy így veszi a "lapot". Talán épp ezért is tanul jól. Mert nem veszi figyelembe édesanyja nyavalygásait, elvárásait, rigolyáit.

Anyukátok akkortól fog tudni változni, változtatni... mihelyt az elvárásait elfogadásra kezdi lecserélni. Persze ez önmagától nem igazán szokott menni. Ehhez kellene egy iszonyat nagy lökés, hogy elinduljon egy másik úton. Az elfogadás útján. És nem azt kell elfogadni, ami rossz az életben, hanem csak azt, hogy létezik "rossz"... kellemetlen élethelyzet is. Mint amilyennek a sajátját érzi jelenleg. Talán úgy is érzi... mindenki ellene esküdött. Még te is. Pont úgy, ahogyan mondtad: - Jajjjj...mindenki szembe jön az úton.... a hülyék! - Ugye?

Valójában meg Ő ül fordítva a lovon. Csak ezt nem látja. Miért is nem?

Talán elvakította az elvárások özöne. Szeretne boldog lenni, szeretne megfelelni, helytállni... és görcsösen kapaszkodik az igazához. Ahelyett, hogy elengedné... és akkor föltárulna előtte a világ. Kistesód jól tanul... Ez már önmagában is nagyszerű dolog. Főleg, ha azt vesszük, hogy anyucikájától mennyi támogatást, mennyi szeretetet kap... vagy nem kap napi szinten.

Te igazából annyit tudsz tenni, hogy ha nem is vagy képes megváltoztatni anyukátokat (egy varázspálcás beintéssel legalábbis)... megpróbálod megérteni a viselkedését. Megismerni a múltját. Csak(!) megérteni... azaz érteni, hogy honnan ered. És nem ítélkezni felette. A nagyszülőket kérdezd! Akik nevelték Őt. Ha még élnek.

Szerintem tedd fel a kérdésedet. És lásd azt, ki hogyan reagál...

Az ERŐ legyen Veled!

Hát persze. Ez természetes, ha egyszer otthon nem érzi magát jól.

Az ERŐ legyen veletek!