Normális az, hogy mindezek ellenére nagyon szeretem az édesanyámat?

Anya igazából enyhén szólva "olyan amilyen". Bővebben kifejtve: Alpári, flegma, lekezelő stílusa van a környezetével, mindenkivel. Trágárul beszél, káromkodik. Mindig mindenkiről és mindenről megvan a véleménye, mindig megmondja a "tutit". Jelenleg takarítóként dolgozik (ott a hasonló stílusú takarítónőkkel elvihorásznak). Külsőre kicsit molett, de folyton kinn van a fél hasa, forrónacit visel, villogtatja a kőműves dekoltázsát, tetkói vannak, vágni lehet körülötte a füstöt a cigarettától, meg nő létére akkorákat fingik, hogy csak na.

Otthon sem mindig könnyű vele, de a fent leírtak ellenére velem általában gyengéd, gondoskodó, szeretetteljes volt, kiskoromban is és most is és a stílusa ellenére úgy érzem, csodálatos, aranyos anyukám van, örülök, hogy van nekem. Inkább nem is veszek tudomást a viselt dolgairól. Tudom, hogy borzalmas a viselkedése, de mégis szeretek vele lenni, beszélgetni vele, viccelődni, együtt tévézni, eljárni erre-arra. Vagy ha más nem, csak megölelni, hozzábújni. Egyszerűen imádom, nem tehetek róla, képtelen vagyok nem szeretni. Ha meg épp valahol elvagyok, azt érzem, hogy szörnyen hiányzik. Szerintetek nagyon nagy őrültség? Hibbant vagyok, hogy így érzek anya iránt a hülyeségei mellett is? Vagy szerintetek elfogultság, elvakultság lehet? Miért érzem őt tökéletesnek, holott a legkevésbé sem az?

16/L