Mit tegyek, ha anyukám csak látszólag fogadta el a döntésemet?

Egész kicsi korom óta tudom, hogy én soha nem akarok gyereket, amit anya is tudott. Ahogy idősödtem, úgy csak egyre biztosabb lettem a döntésemben. Nem találtam őket soha cukinak, nem akartam simogatni, felvenni, ölelgetni őket, mint ahogy sokan mások, idegesít a sírásuk, türelmetlen vagyok stb. Egy szóval nem nekem való, ezt tudom.

A férjemmel mikor összejöttünk, ez volt az első dolog, amit tisztáztunk. Elmondtam, hogy ha gyereket akar, akkor felejtsük el egymást, nem illünk össze, de hál istennek Ő is épp úgy érez a gyerektémával kapcsolatban, mint én.

Ez idáig rendben is van. Viszont az évek során anyukám mindig elbagatellizálta a dolgot, úgy volt vele, hogy jaj hát majd kinövöm és akarni fogok. De nem így lett, 29 vagyok és semmi nem változott ezen a téren és nem is fog. Amikor kezdte felfogni, hogy komolyan beszélek, akkor látszott, hogy meglepődött és elmondta, hogy ő mindig is vágyott unoká(k)ra, de ez nyilván az én döntésem. Egyke vagyok, tehát sajnos-nem sajnos, de nem lesz unokája. Soha nem volt "agresszív", hogy de mi az, hogy nem szülök, mert azt muszáj blabla, de azért néha bepróbálkozott a dologgal, finoman, viccesen célozgatva. Azonban a múltkor volt 1 komolyabb beszélgetésünk, ahol szóba jött a téma és megmondtam, hogy egyszer s mindenkorra tisztázzuk, nem fogok szülni, a gondolattól is a hideg ráz, szóval jegeljük a témát. Azt mondta persze, igen ez a mi döntésünk, nem szól bele, lezárta.

Viszont azóta mintha még inkább próbálna célozgatni, de persze hozzáteszi, hogy csak viccel... Pl múltkor ebédelni mentünk át hozzájuk, férjem és apum az udvaron voltak, mikor anya elém nyomja a telefonját, amin valami babás videót mutatott. Masszírozták azt hiszem az arcukat, ők meg mosolyogtak, mert annyira tetszett nekik. Megnéztem, mosolyogtam egyet, mondtam hogy jópofa és folytattam volna más témával a beszélgetést, mire anya rákérdez, hogy Ennyi? Mondom miért mit kellett volna csinálnom? Tudja jól, hogy engem az ilyesmi nem hat meg. Viccesen megjegyezte, hogy hú akkor téged tényleg nem érdekelnek a babák. Nem is értettem, hisz már milliószor elmondtam a véleményem a témáról, ő is pontosan tudja, mégis mintha meglepődött volna.. :D De múlt héten mikor felhívtam megkérdezni valamit 2 percre, megint sikerült ide kilyukadni és elmesélte, hogy ő úgy érezte, hogy annyira szeretem a férjemet, olyan mesébe illő pár voltunk (és vagyunk) mindig is és olyan szerelmesek vagyunk egymásba (ami mind igaz is), hogy az ő kedvéért még egy gyereket is bevállalnék. Csak pislogtam. Mondtam neki, hogy senki kedvéért nem vállalnék be egy gyereket, ez nem egy kiskutya, akit ha megunok elajándékozok egy barátnak, ez az egyik a másik, hogy a férjem sem akar gyereket, tehát nem igazán értettem honnan jött ez neki, de már kicsit felhúzott és megkértem zárja le végre a témát, mert ezzel nem javít a helyzeten, higgye el nincs az a férfi, akinek én valaha is szülnék (nem, még a férjemnek sem), hátha így sikerül benne tudatosítani a dolgot. Kissé hallatszott a hangját, hogy megsértve érzi magát, de nem tudok ezzel már mit kezdeni.

Azt mondja elfogadta, de mégsem tartja tiszteletben a döntésem és időről-időre újra megpróbál vele előhozakodni.

Hogyan kéne ezt kezelni és megértetni vele, hogy a döntésünk végleges és csak ront a kapcsolatunkon azzal, ha folyton rázendít a témára..? Tényleg többször elmondtam neki, hogy mi minden miatt nem akarok szülni, minden aggályomat, érvemet felsoroltam, hátha így jobban megért, de úgy néz ki, hogy mégsem.

Volt valaki hasonló cipőben? Mit tettetek? Nem akarom vele megszakítani emiatt az egész kapcsolatot, mert amúgy szeretem és mindig számíthattam rá, csak bánt hogy képtelen elfogadni ezt az egészet...