Van még itt olyan, aki senkit se érdekelt a családjából, magányosan nőtt fel?

a boldogságot te teremted meg magadnak...

Nehezen hiszem el, hogy így egészséges felnőtt lennél, túl a szüzességen, párkapcsolatbam. Remélem mégis. Akárhogy is, mindenképpen érdemes lenne pszichológushoz menni ezzel.

A nemzőm nekem is lelépett. Nem is ismerem. A keresztanyámmal találkoztam egy párszor, de olyan nekem, mint egy idegen. Anyám nekem is idegileg labilis volt. Ha egy másik gyerek jobb osztályzatot kapott az iskolában, már volt haddelhadd. Alsóban a négyesért is megvert, felsőben már csak a hármasért. Irreális elvárásai voltak velem szemben. A munkája kimerítette ezért ő is sokat veszekedett, kiabált velem, káromkodott és öngyilkossággal is fenyegetőzött. Pofon mondjuk csak egyszer vágott, 10 éves koromban, mert lek*rváztam a nagynénémet. A nagyimmal sokat voltam, mivel nem voltam napközis, s anyám sokszor későn jött haza. A nagymamám még idegesebb volt, mint anyám, de nem csodálkozom rajta, mert neki is megvolt gyerekkorában a maga családi háttere. A nagynénémmel sokat veszekedtem. Ő a nagyszüleimmel lakott, az érettségi után nem ment el dolgozni. Most, ahogy visszaemlékszem, folyton anyámat szapulta, engem pedig állandóan lehülyézett, s azt mondogatta, hogy még "apámnak" sem kellettem. A nagymamám meg mindig neki fogta pártját, mikor összevesztünk. A nagypapám mindig más helységben tartózkodott, mint a család többi tagja, szerintem, ha akkoriban nem lett volna szégyen a válás, a nagyszüleim simán elváltak volna. Mindkét nagyszülőm domináns, elnyomó személyiség volt. A gyereknek nálunk Kuss volt a neve. Én is ki voltam közösítve. A családi hátteremet valahogy mindig restelltem, s voltak olyan tanulótársaim a középiskolában, akik elferdített dolgokat hallottak, s elkezdtek pletykálni, olyanokat mondtak, amik nem fedték a valóságot. Az elmúlt években voltam munkanélküli, így sok mindenen elgondolkodtam. A tudatalattim, vagy két-három évvel ezelőtt szinte lökte ki magából ezeket a rég elfelejtettnek hitt dolgokat. Mivel anyámmal lakom, vele beszéltem meg ezeket, olyan érzés ez, mint amikor nem tudsz valamit lenyelni. Ilyenkor szinte ki kell okádnia az embernek azokat a szavakat, amik valósággal megfojtják. Persze az embert nem lehet egy életen át elhallgattatni. Anyám ilyenkor mindig azt mondta, hogy olyan érzés ez neki, mintha kést forgatnék benne. (Akkoriban persze nem mondtam neki azt sem, hogy folyton veszekszem a testvérével.) Én nem élek párkapcsolatban, de jól is érzem magamat így. A gyerekvállalással kapcsolatban pedig ambivalensek az érzéseim. Anyám vagy 5 évvel ezelőtt el akart vinni pszichológushoz, de most, hogy kiadtam magamból ezeket, jobban érzem magam és most már még rendes munkám is van.