Maradhat valaki a családjából hozott rossz tapasztalatok miatt egyedülálló?

Én egyedül maradtam, sose volt senkim, pedig 40 múltam. Gondolom az introvertált természetem is segít ebben, meg a bántalmazott gyermekénem is. Próbáltam, nem tudok közel engednem magamhoz senkit.

Ez azonban nem törvényszerű, még mielőtt valaki, aki magára ismer, elkezdi feladni. Sokaknak, akár korábban komolyan bántalmazott embereknek is sikerül párkapcsolatot kialakítani, akár boldog családi életet.

Nekem nem sikerült sajnos.

Párkapcsolatbab élek, de gyereket soha nem fogok szülni.

Félek, hogy én is hideg-köveleözö leszek vele, mint a mostohaanyám velem (anya rég nem él már, de amig élt, emlékszem, rendes melegszivü nö volt aki sokat nevetett).

Csak sajnos a rideg-megalázo, irreális elvárásokat támaszto passziv-agressziv mostohám többet "élt velem".

28 vagyok de még most is pszichologushoz járok miatta.

Én is introvertált, önbizalomhiányos, szociális csődtömeg vagyok. 28 évesen gyakorlatilag csak 2-3 rövidebb fél-egy éves kapcsolatom volt egyetem alatt. Gyakorlatilag olyan 24-25 éves korom óta semmi. Még csak nem is volt kilátásban randi sem, eleinte próbálkoztam, majd egyszerűen feladtam a sok szerencsétlenkedés és elutasítás után.

Azt látom, hogy a ronda külsőm, a családi és iskolai terrorizálások, becsmérlések megtették a hatásukat és a mai napig képtelen vagyok normális emberi kapcsolatok kialakítására.

Én -férfi létemre- nagyon együtt éreztem, de ugyanakkor csodálkoztam is az itt olvasottakon.

1) A kérdés- és hozzászólások átgondoltságából ítélve- feltűnően jóra igyekvő nők írhatták ezeket! Az én szememben az alaposság, az átgondoltság óriási emberi érték, de tudom, hogy sok férfinek ez nem lényeges szempont (sajnos).

2) Elcsodálkoztam, mennyire determinálja az emberek jövőjét a fiatal korban elszenvedett megaláztatások! Sajnos az én életemre is rányomják a bélyegüket az ilyenek!

3) Bárhogy forgatom magamban, én nem hiszem, hogy ne volna kiút ebből! Sajnos a társadalmunk nem ösztönzi-, sőt elnyomja a hibafeltáró- és megszűntetni igyekvő gondolkodást, így sajnos az is oka lehet, hogy amikor egy fiatalnak -a szüleitől lelkileg elszakadván- ki kell(ene) alakítania a saját értékrendjét és fontossági besorolását, akkor a fiataljaink szinte semmilyen segítséget nem kapnak ehhez! Nincsenek az iskolákban sem állampolgári-, sem jogi ismeretek, család-vezetési tudnivalók, és konfliktus-kezelési ismeretek sem! Ez pedig indokolatlanná teszi, hogy ki-ki elsősorban saját magát hibáztassa a történtek miatt... Sőt, a szüleink sem kaptak semmi olyan képzést, hogyan érthetnének jobban, mire van lelkileg szükségük a gyerekeiknek...

Szeretnék minden hasonló cipőben járóba reményt önteni (és a magam lelkébe is), hogy módszeres és kitartó értékrend-újraépítéssel sok kárt biztosan helyre lehet hozni... Ehhez elsősorban olyan barátra van szükség, aki elfogadja a másképp gondolkodást, és jókat lehet vele ezekről a témákról beszélgetni... (Ezt párkapcsolatban megvalósítani sokkal nehezebb...)

Remélem, segítettem... Aki akar, írhat privátba, válaszolok...

Maradhat, de sok múlik azon is, hogy fel tudod- e dolgozni a rossz tapasztalatokat, átélt "élményeket".

Nagyon sok lelki sérült ember él köztünk. Ki így, ki úgy azért feldolgozza valahogy az évek során. Nem lenne szabad, hogy az egész életünben hordozzuk a gyerekkori sérelmeket. Persze naponta tapasztalhatjuk, hogy van akinek a gondolkodása, viselkedése is torzul a felhalmozódott feldolgozatlan problémák miatt.

Sajnos csak keveseknek jut harmónikus kiegyensúlyozott gyerekkor. Pszichológus meg nem jut mindenki mellé akinek szüksége lenne rá

Mindenkinek megvan a maga lelki málhája, eleg neki az, uh en itt most nem reszleteznem az enyemet, de ez a ket konyv sokat segitett (nekem legalabbis) megerteni, ha nem is megoldani egy ket dolgot, ami utan mar nem tunik olyan remenytelennek a helyzet, mint azelott... Elso lepesnek szerintem ez boven eleg, es ha az ember komolyan gondolja, a tobbi mar jon "magatol". legalabbis remelem.

https://www.youtube.com/watch?v=wysuUWh098o

[link]

https://www.youtube.com/watch?v=wysuUWh098o

A 6-os hozzászólóval értek egyet. Akármilyen is volt a gyermekkor, muszáj lenne továbblépni. Én úgymond "erőltetem" magamban/magamra, hogy "normális" életet éljek. Mármint ami nekem normális. Férjhez menni, családot alapítani, dolgozni becsületesen. Sajnos a tény az, hogy ebből idáig csak az teljesült, hogy dolgozom, még nem sikerült férjhez mennem (vőlegényem viszont már van szerencsére), de sajnos gyermekünk még nincs. Bennem rengeteg a belső teher a múlttal kapcsolatban, és nem tudom elűzni őket. (40 éves, nő)

Szerintem semmiképp sem kellene egyedülállónak maradni. Talán annál rosszabb.