Meghalt dédnagymamám, de kicsit sem tudom sajnálni azok után amiket az állataival tett. Joggal van rám kiakadva a rokonság?

Az ő idejében ez még elfogadott dolognak számított, e zert nem kellene utálni egy családtagot, pláne ha meghalt.

Az én nagyanyám esélyes vele egy korosztály volt, ők anno igy oldottak meg.

Az meg, hogy a nevedet elfelejti....A nagymama is felsorolta ah összes unoka nevet véletlenszerűen, hogy épp melyik jut eszébe. Ez se olyan dolog, hogy haragudni kellene rá. Bár gondolom max 14 vágy, ázok nem értik, mi az, hogy öregszik az ember....

Sajnos főleg vidéken (kisebb településeken) bizony bevett szokás a nem kívánt szaporulat ilyenfajta "eltűntetése". Földhöz csapni az állatokat, lelövetni őket, ha baj van velük, kirakni az erdő szélére, vagy elég ha megnézed, sok helyen, bár tiltott, láncra kötve élnek a kutyák a házaknál egész életükben.

Aztán tipikusan ezek az emberek néznek hülyének, ha te ivartalanítod az állatot, mert minek, meg szegénynek az nem jó...

Ettől függetlenül tényleg szerethetett téged a dédimamád, mondjuk nem értem, miért nézette veled végig ezeket a dolgokat. Ne törődj a rokonokkal, a te érzéseidet meg lehet érteni, benned ez mély nyomot hagyott, ami teljesen érthető.

Én reménykedem benne, hogy amint a régi generációk kihalnak, az újabbak már mind felelősen fognak állatot tartani.

Az érzéseinkről nem tehetünk. Hiába érvelne neked száz ember arról, hogy ez volt a normális, ma is csinálnak ilyet faluhelyen, ebben nőtt fel ő is, stb., ha számodra ez megrendítő volt, mély nyomott hagyott (ami teljesen érthető), taszított, akkor sem fogsz másként érezni. Az eszeddel lehet, hogy némiképpen elfogadnád, részben, de attól még ugyanúgy nem hullatnál érte egy könnycseppet sem.

Szerintem ehhez egyébként még nagyban hozzájárul, hogy alapból sem volt olyan kapcsolatotok egymással, ami kicsit szépített volna az emlékeken, a hozzá fűzött érzelmeken. Hiába szeretett téged, ahogy állítják a rokonaid, ennek miért kellene kölcsönösnek lennie?

Illetve nagyanyád megjegyzése is nevetséges. Ahogy írtam, senki sem tehet az érzéseiről, főleg, ha nem volt egy bensőséges kapcsolata az illetővel, ami valljuk be, egy dédmama-dédunoka esetében totál érthető. Meg tudja adni a tiszteletet, hogy elmegy a temetésére, szépen felöltözik, de azt firtatni, hogy sír-e a koporsója felett vagy nem, pofátlanság. Az én rokonaim is néztek nagyokat, amikor az unokatesóm nem siratta az anyját a temetésen, mindenki elhűlt rajta, aztán persze nekem elmondta, hogy a tagadás szakaszában volt a gyászoláskor. Rá pár hétre döbbent rá, hogy többet nem érintheti meg őt, napokig sírt, de kellett utána is jó pár hónap, hogy nevetni tudjon és ne érezzen lelkiismeret-furdalást. Jó lenne, ha mindenki a saját gyászával/nem gyászával törődne.

Tehát ne foglalkozz mással. Neked ilyen érzések társultak a dédnagyanyádhoz, nem tehetsz róla. Mások szegénységi bizonyítványa az, ahogy viselkednek, veled semmi baj.