Menjek vagy maradjak? Ti mit gondoltok erről az egészről? Tippek, tanácsok?

Előre szólok: hosszú lesz. (De tényleg, az még gyakorikérdésekes mércében is hosszú lett)

Telefonról vagyok, szóval lesz egy-két fura betű, bocsi érte.

A mamám burokban nevelt engem. Ez tény, és nem is vitatkozok vele. Viszont ahogy idősebb lettem, úgy váltam saját akaratból egyre önálóbbá. Pár hónapja viszont meghalt szegény, és így a nenémmel (mamám lánya) és az élettársával maradtam. Ők gyakorlatilag mindig is külön háztartás voltak. (Egy nagy házban lakunk) Ahogy idősödtem, úgy közeledtem feléjük. Vagy legalábbis próbáltam valamilyen szinten eggyütt működni velük. Ez szépen ment egészen addig, amíg a mamám meg nem halt. Onnantól viszont rendszeressé vált az hogy a neném kereste a társaságom. Én nem ellenkeztem, mert normális volt velem. Persze a passzív-agresszív hozzáállása mindig is megvolt, és amibe tudott mindig is beleszólt, de mintha ez a tragédia egy picit előhozta volna belőle is a felelősségérzetet/lelkiismeretet. Aztán ez abbamaradt. Persze nem a nekem mondta, hanem a féltesómnak, hogy zavarja hogy nem beszélgetek vele. Másnap lementem hozzá, és elmondtam neki hogy miért nem beszélgetek vele. Engem lefáraszt a szociális kapcsolat. Tudom fura, de egyszerűen elfáradok benne. Sokkal jobban szeretek a saját kis világomban élni, gondolkodni, elmélkedni. A bajaimat sem kell mással megbeszélnem, mert megbeszélem saját magammal. Kielemzem a helyzetet, átgondolom a dolgokat. Ő ezt viszont nemes egyszerűséggel ráhúzta arra, hogy antiszociális vagyok, és a mamám tett ilyenné. Azt is megjegyezte, hogy nyitnom kéne mások felé, és akkor nem lennék ilyen. Próbáltam megértetni vele, hogy én csupán introvertált vagyok, és nem olyan mint ő de nem igazán értett meg. Közben munkába álltam, ahonnan egy kisebb hiba miatt repültem is két és fél hét után. Ezalatt viszont az egyik hétvégén a haveromnál aludtam.

Egy eléggé lelakott rumlis házban élnek. A haverommal akkor lett szorosabb a barátságunk, amikor a testvére aki a bizalmasom volt, inkább a barátjának (pasijának) hitt, mint nekem. Az meg szépen besározott. Ez azért igazán szomorú, mert gyakorlatilag én mentettem meg a kapcsolatukat már a legelején. Próbáltam a tőlem telhető legtöbbet megtenni kettejükért (leginkább azért hogy a lány boldog legyen). Igaz úgy beleavatkozni egy ilyen dologba, hogy a lány gyakorlatilag bármire rá tudta vágni a nevem, "talán" felelőtlenség volt. Na ennek már 2 éve. Ez alatt kétszer szét is mentek. Legutóbb 3 hónapra, decemberbe. Ekkor jöttem én. Mindent egy lapra feltéve, odamentem hozzá, elhívtam beszélgetni. Jól alakultak a dolgok. Megmondtam neki, hogy anno bele voltam zúgva. Olyannyira, hogy semmi más nem számított csak az hogy boldog legyen. Akkor nem is éreztem azt hogy belezúgtam volna, utólag jöttem csak rá. Büszke voltam magamra, hogy képes voltam elmondani neki ezt. Innentől gyakorlatilag saját magammal mentem szembe. Amit eddig még magamnak se mertem elismerni, neki elmondtam. Reménykedtem hogy segíthetünk egymásnak, mint anno. A gondolkodásmódom elég racionális, és az érzéseim is gyakran csak a rossz irányba vezetnek. Vele kapcsolatban viszont hallgattam az érzéseimre. Életemben először. De hazudtak. Mind hazudtak. Azt hittem megint belezúgtam. De nem. Csak a régi kapcsolatot vágytam vissza. Pillanatok alatt omlott össze újra minden. És mindez egy ártatlan szó miatt egy másik lány szájából, akitől a tanácstalanságom miatt kértem segítséget. (Ő is kért egy komoly dologban, így lettünk kvittek.) Majd 2 héttel a veszekedésünk után újra a nagy szerelmével voltak együtt...

Ezzel pedig visszakanyarodok arra az ottalvásra. Életem második legfurább élményében volt részem. Igazából csak a haverommal beszélgettem nagyrészt, de a testvére és a barátja is ott voltak. (Avagy a fentebb említettek) Közben beszélgettem facebookon, az azóta bizalmassá vált leányzóval, aki "miatt" bukott a dolog fél éve. És a megfelelően részletes felvezetés után: hosszú percekig valami fura érzés fogott el. Pillanatnyi boldogság, idill, nem igazán tudom melyik a jó rá. Ott voltam velük. Négyen egy szobába. Mindenkinek volt valami baja a másikkal, de... mégse. Velem pl. a lány tök normális volt. Sőt közvetlen. A pasija, aki meg kb. mindent leszart a legutolsó szakításukig, lâthatóan megvâltozott. Persze hozzám csak akkor szólt, ha a mondatom végén vagy elején ott volt a neve. Különben levegőnek nézett. Az ágyon ülve, beszélgettünk. Mindenki mindenkivel. Nem volt semmi komoly téma. Videójátékok, zene, ilyesmi. Jókat röhögtünk, csipkelődtünk. Érződött, hogy nem akar senki sértegetőzni. Egyszerűen... leírhatatlan volt. Tudom önmagában másnak ez nem jelent sokat, de számomra ez elég új volt.

És innen megyek tovább, mert innen jön az újabb tapasztalat. Két napra rá a tesóm és a neném lehívott beszélgetni. Rájöttem hogy szeretném ha lenne egy családom. Nem akarok egyedül lenni. Nem akarom félre dobni az "álmaim". Szeretnék továbbtanulni, hogy olyan szakmám is legyen, amit élvezek is. Tök jól ment az egész. A neném együttműködő volt. Én is az voltam. Viszont ő elment egy hétre. Én meg itt maradtam egyedül a házban. Én intéztem mindent, amit ők csináltak. Jó érzés volt hogy senki nem volt itt velem. Egymagamba csináltam a dolgaim, mintha a ház az enyém lenne. Mintha az otthonom lenne. Sokkal jobb volt egyedül, mint amikor ugyanezeket velük, vagy az ő társaságukba kellett csinálnom. Itt nem várta el senki; azért csináltam mert jól esett. Senki sem szólt be ha valamit épp leejtettem, vagy elrontottam. Mellesleg sokszor úgy érzem hogy a nenémék visszatartanak, már a puszta jelenlétükkel is. Amíg nem voltak itt, sokkal szabadabbnak éreztem magam.

Sajnos a munka és a továbbtanulási dolgokban nem voltam ilyen effektív, szóval tegnap arra jöttek haza hogy itthon vagyok, nem pedig munkában. Persze megkaptam egyből hogy nem is próbálkozok, meg amúgy is lesz@rom az egészet. Már régóta fel akarjak újítani a szobát ahol voltunk a mamámmal, de eddig miatta nem tették meg. Most hogy ő nincs, én pedig az előbb említett miatt nagyjából ki vagyok rakva, így szabad az út nekik. El is kezdtek kipakolni, amikor is elértek a mamám értékesebb dolgaihoz; a készleteihez. Teás/kávés/pezsgőspohár, evőeszköz-készlet, stb. Anno a mamám számlájáról valaki elutalt 40 ezret. Én a neném egyik drága kedves fiát vádoltam meg, szerintem elég bizonyítékkal. Persze a hó végi bizonylatban szereplő felhasználónév, oldalcím, és utalási időpont nem volt elég hogy higgyenek nekem. Legalábbis mint utólag megtudtam. Ugyanis tegnap a mamám elég sokat érő teáskészletét nem találták sehol. (azóta sincs meg) Egész nap csak én vagyok itthon, a gép előtt ülök (szerintük). Biztos eladtam neten, mert más nem jár be ide a szobába. (De; a drága kedves kicsi fia) Ha egyszer már megtette, miért ne tenné meg megint, merült fel a - szerintem teljesen jogos - kérdésem, és ezzel párhuzamosan utaltam a 40 ezres lopásra is. A válasz egy kiábrándító "az is te voltál"-ban teljesedett ki.

Szóval volt egy családias, mondhatni boldog pillanatom egy olyan családnál, akik közé isten ments hogy kerüljek, és volt egy szimpla jó érzésem amíg egyedül voltam itthon.

Gyakorlatilag aközött választhatok, hogy karrier, vagy lelki épség?

- Ha itt maradok (ami a konkrét megvádolás után az egyik, (ha nem a) legrosszabb opció hosszútávon) továbbtanulhatok és olyan szakmám lehet ami versenyképes, és még érdekel is. Cserébe lelkileg tönkremegyek teljesen.

- A másik opció az, hogy a régi célomat követve elköltözök, és munkát vállalok. Ezzel a lelki világom bár megóvom, és nem leszek teljes roncs, de az "álmomról" lemondhatok.

[Kiegészítés: Nem, ez nem troll kérdés. Nem is kamu sztori. Kérlek; ha ilyen, és ehhez hasonló színvonalon mozgó választ szeretnél írni, inkább ne tedd. Mindkettőnk idejét megkíméled. :)]