Ezek alapján én egy értéktelen ember lennék?

Szépen indult az életünk a férjemmel. Közös albérletben kezdtük, és oda született a gyerekünk. Kényelmesen elfértünk, megfizethető volt az albérlet és ha lassan is, de tudtunk gyűjteni a saját lakásra. Nem sokkal azután, hogy visszamentem a gyesről, egy betegség miatt alkalmatlanná váltam a szakmámra. Ott kellett hagynom a munkahelyem, az újrakezdés pedig időbetelik. Ezalatt a férjem két állást vállalt és kaptunk az ő szüleitől is segítséget, hogy saját lakásunk legyen. Én pedig tanulok és itthon vagyok. A gyerek ovis. A férjem családja élősködőnek tart. Nem szólhatok hozzá egy beszélgetéshez, mert rögtön kapok valami csípős megjegyzést a helyzetemre vonatkozóan. Anyós folyton szekál azzal, hogy ha már úgyis otthon vagyok, mikor lesz kistesó? De két gyerekkel itthon már nem menne a tanulás. Szerintük az, hogy iskolába járok, annyit jelent, hogy én is egy gyereke vagyok a férjemnek, pedig én sem ezt akartam. Nem èrtem őket, nem az én hibám volt a betegség. Szívesen csináltam volna az eredeti szakmámat akár nyugdíjig, de nem lehet.