Hogyan tudjak elszámolni a bűntudatommal, hogy nagynénimet aki elhunyt nem láttam több éve, csak telefonon beszéltem vele?

Nem tudhatjuk ki mikor kell, hogy eltavozzon az eletunkbol. Nem lehet felkeszulni ra. Az ember elfoglalt, sokszor az egy utcaval arrebb elo rokonait alig latja, ilyen a vilag, a tarsadalom, dolgozunk, nincs idonk semmire....

Ne hibaztasd magad emiatt, hiszen szeretted ot, es kifejezted fele, akarhogyis volt, tudta, hogy szereted! Senki sem haragszik rad emiatt szerintem. Ne ostorozd magad ilyen dologert.

Igaza van az első válaszolónak. Ne érezz bűntudatot, sajnos van, hogy így alakul. Ti beszéltetek még, és elmondtátok egymásnak, hogy mennyire szeretitek egymást. Ez a lényeg. A jó és szép dolgokra emlékezz, meg arra amiket legutóbb mondott neked.

Most könnyeket csaltál a szemembe, ugyanis én is hasonlóan voltam a nagymamámmal. Ha tudtam volna, hogy ez lesz, akkor meglátogatom. Tudta, hogy szeretem és azt is, hogy én őt. Ez a fontos.

Ne érezz bűntudatot, biztosan ő sem szeretné, hogy így érezz. Erre gondolj.

Nagymamám agyvérzést kapott. Reggel annyi mondtam neki, hogy délután jövök, aztán pár óra múlva összeesett. Már idős volt, ezért párszor gondolkodtam rajta, hogyan köszönjem meg neki azt a sok jót, amit tőle kaptam. De valahogy olyan nehéz szóba hozni. Szóval én hüppögve, a neurólógián tudtam neki elmondani, remélem még értette.

Amikor utoljára voltam bent nála, azt mondta el kell menni. De nem vettem komolyan, nem is értettem, és sietnem is kellett. Két nappal később pedig már későn értem volna oda, csak jóval látogatási idő után, ezért úgy gondoltam, másnap reggel megyek. De meghalt.

Én is sokat rágódtam rajta, hogy utoljára nem voltam vele, de összességében megnyugtattam magam azzal, hogy nagyon sokszor meglátogattam, mindig fogtam a kezét (lebénult, de a kézfejét mindig megemelte, ha mentem), és ő tudta nagyon jól, hogy mennyire szerettem. És én hiszek abban, hogy ahol most van, ott úgyis tudja.