Hogy viseljem el, hogy nincsenek rokonaink, így nem jár senki hozzánk?

Nincs egy vidàm csalàdi összeröffenés, nemhogy havonta, de félévente sem. Nincs kinek sütni, vàrni, nincs kit megkínàlni. Lùzernek érzem magam emiatt, pedig erről nem én tehetek, ilyenek a "lehetőségeink"... Nem érdekelne a téma, ha nem lenne egy kislànyom, akinek sztm. jót tennének ezek az élmények. Nem élheti àt az örömöt, hogy valaki hozzànk is eljön, a kis szobàjàba behívhat vkit. Sztm. Ez az önbizalmànak nem tesz jót, hogy hallja, h. Màs gyerekek mondogatjàk, hogy hozzàjuk jönnek vendégek.... Utàlom ezt és szomorù vagyok miatta. Így mi is befordulunk, a lànyom meg nem tanulja meg a tàrsasàgi életet. Őszintén szólva, takarítani sincs kedvem, mert minek. Magunk miatt persze ok, de nem viszem tùlzàsba. Hisz ùgyis mindegy, nem fogja làtni senki sem. Ràadàsul egyke marad a picur, nem lehet több gyermekem. Régen poénos voltam, most befordult, mogorva lettem. Nincs kivel hülyülni... Mindenki örül az ünnepeknek, a hosszù hétvégéknek, mert nagy csalàdi fiestàkon vehetnek részt. Mi nem. Mit tegyek, hogy viseljem el ennek hiànyàt, mit tegyek,hogy ne hiànyozzon ez? Hogy vészeljem àt a magànyos életünket, mialatt mindenki fiestàzik???