Szerintetek miért van ez?

Én ezt úgy tudom elengedni, hogy tudomásul veszem, hogy tényleg a megannyi próbálkozásból nem lett semmi. És így elengedem nyugodt szívvel, mert az van bennem, hogy én megpróbáltam, nem az volt, hogy meg se próbáltam.

De ugyanakkor az is bennem van, hogy én ilyen kínosnak tartanám kérdezgetni, hogy de miért nem engeditek? Nem akarok magyarázatért kuncsorogni, mert megalázónak érezném. Ha akarták volna már, elmondták volna maguktól miért. Majd ha nagyobb lesz a gyerkőc, akkor majd jobban érvényesíti az akaratát, és remélem, hogy nem akarják majd elnyomni... Mert ezek nem nagy kérések voltak eddig se. És valamilyen szinten ezt elég gáznak tartom, hogy nem mondják ki őszintén, hogy miért nem, csak nem. Többre értékelném az őszinteséget, mint ezt a sunyiságot, hogy mindig csak "majd", amiből nem lesz úgyse semmi... Kimondaná kerek perec, hogy figyelj ne haragudj, de nem, ezért és ezért. Helyette meg megy a sunnyogás, meg a begyakorolt szokásos szöveg "beteg lett". Semmi baja, mikor meg el akarnám vinni programozni, beteg lett... Meg a másik, hogy ettől a hazudozástól is rosszul vagyok. Mert hosszabb távon melyik esik rosszabbul? Az őszinteség vagy a hitegetés? Az őszinteség is rosszul esik persze, de legalább akkor tudnám merre hány méter. Engem csak a szeretet meg a jószándék vezérelt, hogy elvigyem szép helyekre, vagy állatkertbe. Ha nem lehet, hát nem lehet. Én az ő helyükbe örülnék az ilyen dolognak, de nem vagyunk egyformák.