Jól gondolom, hogy fölösleges erőltetni?

Nagyapám annak idején újraházasodott, első házasságából született két gyereke, az új feleség is hozott egy sajátot. Gyakorlatilag onnantól kezdve a saját gyerekeivel nem foglalkozott, csak az új feleség lányával. Sajnos ugyanez igaz volt az unokákra is, vagyis a vérszerinti unokáival nem foglalkozott, de a mostohalányának a lányát állandóan pesztrálta.

Állítása szerint minket (mármint édesanyámat és engem, a fiával megromlott a kapcsolata) nagyon szeret, és nagyon fájt neki, hogy ritkán látogattuk. Ennek egyik oka, hogy a fenti okokból kifolyólag nem tudott egy egészséges nagyapa-unoka kapcsolat kialakulni, másrészt az új feleség munkálkodott azon, hogy mi ne is nagyon látogassuk őt (mindig volt valami rosszindulatú megjegyeznivalója, amikor pedig elmaradtak a látogatások, akkor habzó szájjal vont minket felelősségre, hogy mi az, hogy nem járunk hozzájuk). Amikor elfajultak a dolgok, akkor szembesítettem nagyapámat, hogy én soha nem voltam unokaként kezelve, akkor ő milyen jogon várja el a feltétel nélküli szeretetet, erre az volt a válasza, hogy ő nem köteles az unokáival foglalkozni. Valamint azt is elmondtuk, hogy a „kedves” felesége mesterkedései miatt nem volt semmi kedvünk hozzájuk járni, erre az volt a válasza, hogy mi hazudunk, meg hogy „túl érzékenyek vagyunk”. Csak egy példa: amikor a WC-t használtuk náluk, a feleség többször megkérdezte, hogy [Mi van? Nálatok otthon nem működik a WC?], persze ezt úgy, hogy nagyapám nem hallotta.

Alapvetően, amikor volt valami szerelnivaló (nagyapám amolyan ezermester), akkor többnyire segített (bár többször előfordult, hogy kvázi könyörögni kellett neki, mert „nem ért rá”, nyugdíjasként), de ez fordítva is igaz volt; ha szólt, akkor a ház körüli teendőkben én magam is sokat segítettem (ennek ellenére azt is megkaptam, hogy nekem semmihez semmi közöm, és hogy én egy kapavágást sem csináltam náluk), ha megkért, de olyan is előfordult, hogy valamire nem kért meg, de mégis számonkért, hogy miért nem mentem segíteni. Ezen kívül semmilyen nagyapa-unoka program nem volt egész életemben.

Ha a pénz oldalát nézzük, akkor valószínűleg egy forintot nem fog már onnan anyukám örökölni (azzal együtt, hogy anyagilag egyáltalán nem segített minket).

Jól gondolom, hogy jobb lenne minden kapcsolatot megszakítani velük, és nem próbálkozni a helyzet normalizálásával?