Közületek van, aki egyedül él? Nincs felesége, gyereke stb. Hogyan szoktátok meg, hogy nincs kihez szólni szinte egész nap?

Az alábbi idézet szinte pontos helyzetképet fest:

"Ma láttam egy nőt aki a macskájához beszélt.

Szegény tényleg elhitte, a macska érti amit mond.

Hazajöttem, elmeséltem a kutyámnak, dőltünk a röhögéstől."

Hétköznap dolgozom, van kihez szólni. Esténként barátokkal beszélek, meg leginkább örülök, hogy nyugodtan nézhetek egy filmet.

Hétvégén túrázni szoktam, amihez van társaságom, több felé is hívnak. De sokszor inkább elmegyek egyedül mert nem vágyom mások társaságára.

Mondjuk én 10+ évet lehúztam kollégiumban és lakótársakkal albérletben. Köszönöm szépen, soha többet. Kifejezetten élvezem, hogy haza érve enyém a lakás, minden úgy és ott van ahol hagytam, azt csinálok amit akarok.

9 évig éltem egyedül.

Napközben még sok is volt a kolléganőkből. :-))) Jólesett este a nyugalom.

Szüleim, testvérem meg velem egy városban lakott, bármikor találkozhattunk.

Ha valaki olyan típus, hogy igényli a társaságot, nem hiszem, hogy hosszútávon meg tudná szokni az egyedüllétet.

Magamból indulok ki, én pl kizárt, hogy el tudnám viselni hosszútávon, ha valaki folyton lenne a közelemben. Alig várom, hogy este becsukódjon mögöttem az ajtó és végre ne kelljen szólni senkihez. A munka, heti pár telefon a rokonoknak, néha hétvégén valami program a barátaimmal teljesen kimaxolja a szociális igényeimet.

Nem vagyunk egyformák.

10 éve halt meg a férjem, azóta egyedül élek. Van gyerekem, de egy másik országban él a családjával. Eleinte beszélgettünk arról, hogy hozzájuk költözök, de idővel rájöttem, hogy nem működne.

Én jól elvagyok egyedül. Vannak barátaim, akikkel néha összejövök, de én szeretem azt, hogy senkihez nem kell alkalmazkodnom. Sok időt töltök a gyerekeimmel, ők is sűrűn jönnek, én is megyek, jól érzem magam náluk, de aztán szeretek hazajönni, és élni a magam életét.

Tény, hogy a covid fejre állította a megszokott élet ritmusunkat, és így már nehezebb.