Melyik a rosszabb? Ha tudod, hogy azért utálnak mert elszúrtad az életed, vagy azért, mert sokkal többre vitted?

Szerintem ez nem ők az utálatra.

Ha elszúrod,sajnálják.

Ha többre viszed,max irigyelnek.

Ha utálnak akkor bunkó vagy velük.

Vagy valami más.

50. évemet taposom. Mondhatom, húszas éveim második felére tudatosodott bennem, nem adok mindenki véleményére, csupán néhány ember van, akiére érdemes figyelmet fordítani. Megfelelni nem lehet sok embernek, ám nem is kell minden téren.

A főnöknek annyira, hogy megbecsülje, megfizesse a melómat. De amint átmegy bunkóba, akkor viszlát. A változás nem rossz, sőt, új lehetőségeket lehet kiaknázni.

Kollégákkal udvarias vagyok, de ők javarészt nem barátok csak együtt melózunk. Minimális szinten kívánok megfelelni nekik. Akikkel több éves az ismeretség, ott már kialakul barátság is, akkor már jobban odateszem magam én is. Persze barátság az ritka kincs, a legtöbben megmaradnak a kolléga szinten.

Idegenekkel is udvarias vagyok, beszélgetni is szeretek, ám vannak dolgok, melyek nem tartoznak bárkire. Lehet úgy kellemesen társalogni, hogy nem nyitunk ki minden ajtót mások előtt. Megfelelni annyira kívánok csupán, amennyire elnyerhetem a bizalmukat idegenként, futó ismerősként.

Rokonok esetében sincs ez másképp! Főleg azokkal, akikkel néhány havonta, évente, vagy akár még ritkábban hoz össze a sors. Ha belegondolunk, még annyira sem ismernek, mint a kollégák, akikkel napi szinten együtt dolgozik az ember.

A család! Ez is tág fogalom. Hiszen mindenkinek mást jelent a család. Van aki szüleit, testvéreit, párját, gyerekeit sorolja csak ide, egyesek még nagynéniket, nagybácsikat, unokatestvéreket is. Akikkel együtt lakunk, nekik megszeretnénk felelni, általában maximálisan. Aztán egy vagy sikerül vagy nem. Akikkel összejárunk, neki is elég magas szinten.

Viták, ellenétetek viszont bármikor lehetnek. Az én életem főszereplője magam vagyok, így kell bele egy kis elfogultság. Ha valakinek nem tetszik az életem, akkor eldönti, akar a része lenni vagy sem. A szülők választhatnak, miután már saját életet él az ember, ennyire kívánnak a része lenni. De felnőve a gyermekeim is dönthetnek.

Két házasságból van négy gyermekem. Egyik alig tartja velünk a kapcsolatot, ám ő mással se nagyon. Magának való típus. De vitánk vele sincs. Tiszteletben tartjuk, hogy évente csak párszor beszél velünk. Másik felnőtt csemetémnek saját családja van. Ők párja családja felé orientálódnak inkább, párja dominál a kapcsolatukban. Első unokámnak nem én vagyok a nagybetűs nagypapa, csak a másik. Kamasz gyermekeim, amikor épp nem morognak a világra, akkor imádnak, kedvelnek. Feleségem az, akivel kölcsönösen minden szinten meg kívánunk felelni egymásnak, és ez lassan 20 éve működik is. Ahogy mondani szokták, fél szavakból is...

A lényeg. Nem izgat, ki miért utál vagy nem kedvel! Azok sem, akik szerint elrontottam, és azok sem, akik irigykednek az elért életemért. Legyen az ő gondjuk, hogy ezeken rágódnak.