Mit gondoltok egy olyan családról, ahol mindenki tudta, hogy az egyik rokonuk nem eszik rendesen, de senki nem tett semmit?

Meghalt a kisfia, nyilván depressziós volt.

Ez egy nehéz betegség. Az én tágabb rokonságomban is van. El kéne rángatni szakemberhez, de sokszor pont az érintett személy nem akar menni. Mert - a depressziós logikája szerint - a szakember úgysem tudna rajta segíteni. Itt ez úgy hangozhatna el, hogy a pszichológus/pszichiáter sem tudná feltámasztani a kisfiát. Ami persze igaz is, csak a szomorú tényhez való viszonyulását tudná (jó esetben) megváltoztatni.

Nyilván, ha közeli rokonom, pl. testvérem, gyerekem, feleségem lenne, akkor próbálnék bele lelket önteni. Esetleg magam mennék el szakemberhez, hogy mit tehetek érte én, ha ő nem hajlandó eljönni.

De nyilván végesek a hozzátartozók lehetőségei. Erőszakkal senkinek nem lehet rendbe hozni a lelkét.

Na, az előbb véletlen elküldtem.

Szóval, kérdező, nem tudod, mit próbáltak vagy nem próbáltak megtenni értük. És ha egyszerű emberek, akkor nem várhatod pl. azt sem, hogy eszükbe jusson a pszichológus vagy a pszichiáter.

Nyilván, ha részvétlenül végignézték, netán gúnyolódtak is rajta, akkor rossz véleményem lenne róluk.

De nyilván ettől még a fiad párja lehet empatikus, jóindulatú ember, szóval róla semmiképp se ítélkezz ennek alapján.

Ez kb ugyanaz, mint egy alkoholista eseteben. Az egesz csalad tud rola, megis felnott ember reven, nem allhatsz folotte minden nap 24 oraban, es azt figyelni mikor mit csinal. Valoszinuleg a kerdesedben emlitett csalad is nonstop konyorgott, eroltette, cs.szegette, kerlelte, probalt a fejevel beszelni a nonek, de ha o nem hatarozza el magat, akkor semmi sem er semmit,

Egy gyerek felett meg ugy ahogy lehet befolyasod, de egy masik felnottel szemben SEMMI.

Sajnos sok ilyen van én is làtom. És ilyen a hozzààllás is, amit itt is látunk (“hát mit tudtak volna csinálni, kényszerítsék pszichológushoz, senkit nem lehet kényszeríteni...stb”)

De. Lehet és kell is ilyenkor segíteni. Egyszerűen meg kell találni a módját és addig menni, amíg nem sikerül. Nekünk is volt hasonló esetünk, nem hagytuk. Addig mentünk, míg végül megvolt az a személy, akire kimondatlanul hallgatott és most már jó kezekben van és gyógyul. Nem az a baj, hogy az emberek többségének nincs eszköze, hanem hogy meg se erőlteti magàt, csak szétteszi a kezét, hogy “de hát most mit csináljunk” meg megmagyarázzák okokkal. Nem szeretném kifejteni, mit gondolok az ilyen családokról. Szomorú, hogy családnak nevezik magukat.