Hogy lehet felkészülni egy közeli szerettünk elvesztésére?

Szia, én is a nagymamámat vesztettem el, csak érettségi után, nyáron, persze előtte egy évvel már kezelték és rosszul volt. Tudtuk, hogy nem fog felgyógyulni, a szívem fájt, hogy nem tudtam úgy ott lenni vele, ahogy akartam volna, mivel a papám és a nagynéném teljesen elszigetelték, minden zavarta őket. Persze, hogy nekik sem volt egy leányálom végigcsinálni az ápolását, de nem normálisan reagálták le, úgy csináltak, mintha csak az ő szerettük lenne, és akárhányszor voltam a mama mellett, mindig úgy éreztem, hogy útban vagyok. Amikor még annyira gyenge volt, hogy nem tudott kiszállni az ágyból, hogy kimenjen a wc-re, próbáltam nyugtatni, hogy ez csak átmeneti, jobban lesz, ott a pelenka, de belül tudtam, hogy romlani fog és meg fog halni, és az a szörnyű, hogy szerintem ő is tudta belül és nagyon egyedül érezte magát és szeretett volna a szerettei között lenni, de nem szerető közeg vette körül, hanem katonás gyógyító és undok. Anyámtól nem tudott elköszönni, mert a papámék kijelentették, ha odamegy, akkor leszúrják (nem vagyunk cigók). Persze azért haragudtak rá, mert nem tudták a mama részéből kiforgatni, mert nem hagyta magát.

A lényeg, hogy szeretően ápoló közeg vegye körül a nagymamád, és ha valakire haragszotok is a családból, azt az illetőt is engedjétek be, hogy elköszönhessenek. Amennyit még tudtok nevessetek vele és meséljetek neki, simogassátok és mondjátok sokszor, hogy szeretitek nagyon. És mivel már úgysincs vissza út, egye azt, amit szeretne és igya azt, amit szeretne.

A mamámat is gyógyszerrel tömték, meg banánnal, mert már nem tudott rágni, de hogy levest adjanak neki, vagy bort (szerette :) ), azt neeem.

Akiknek már visszafordíthatatlan, azokon már nem fog segíteni az "egészséges" étel meg diéta, szóval mint utolsó vacsorák, egyenek amit kívánnak. A lényeg, hogy a fájdalomcsillapító és egyéb gyógyszerek legyenek (amiket felírnak, ez mindenkinél más), hogy megkönnyítsék a hátralévő időt, és csak bízni tud az ember, hogy gyorsan lezajlik, és minél kevesebbet szenved a szerette. Sajnos a mama sokat szenvedett. :(

Nagyon sajnalom.

Sajnos mindenki eleteben elofordul hasonlo eset.

Fiatalabb korban a nagyszulok, majd a szulok. Meg rosszabb, ha egy szeretett ember ido elott tavozik.

Ez az elet resze. Szuletunk es meghalunk.

Te is meghalsz.

Orizd szeretettel az emleket. O maga sem szetetne, ha miatta sokaig depresszios lennel.

A halal tabu a tarsadalmunkban, pedig az elet velejaroja, kikerulhetetenul.

Legyel vele, amig tudsz, es orizd meg az emlekezetedben.

Szia! Olvasgatom a kommenteket és az összestől össze szorul a szívem, mindenkinek őszinte részvétem!

Nekem a nagymamám halt meg, mikor 14 voltam, nálunk lett agyvérzése, még kb egy hétig volt kórházban kómában. Sehogy nem tudtam magam felkészíteni, mikor jött a hívás, hogy elment, magamba zuhantam, napokig nem ettem szinte, sírtam és sírtam. Papám is nálunk élt, látva hogy ő is magányos,még nehezebb volt. Aztán hideg zuhany, pár hónap múlva papámnál is rákot diagnosztizáltak, majd egy évre rá el is hunyt, ugyanazon a napon, mint a mama, csak egy évvel később. Teljesen magamba fordultam, senkim nem maradt szinte. Mindennek már 8-9 éve, de mai napig eszembe jutnak, nincs nap hogy ne gondolnék rájuk.

Neked csak azt tudom javasolni, töltsd vele azt az időt,amit tudsz, szörnyű lesz sajnos, de tudd, hogy ő a szívedben mindig ott lesz, végig kísér az utadon, soha nem hagy magadra, a nagyszülők a második szülők, itt hagy neked magából egy darabot, ami mindig ott lesz veled. Kitartás!

Szia. Apát januárban temettük, szintén rák. Nem úgy indult, h gyógyíthatatlan. Készültünk rá, persze, minden eshetőségre.

Mégis megsemmisültem. Nem tudom, anélkül milyen lett volna, de így is k....szarul vagyok.

Ezt, amit az utolsó válaszoló írt; ezt teljesen átérzem. Anno, 5 éve, végigcsináltunk egy műtétet, majd utána a kemót. Borzasztó volt látni, h ami az életét menti, így tönkreteszi. Most második alkalommal nagyon gyors lefolyású volt, amiért részben őmiatta hálás vagyok. Nekünk nehéz, mert mi maradtunk. De ő legalább keveset szenvedett és álmában halt meg. Onnantól csak rosszabb lett volna neki. Mindig apás voltam. Január végén temettük, most lett volna 28án a 68. születésnapja.

Most is sírok, miközben ezt írom, mivel hiába tudom, h már nincs; nem tudtam meg teljesen elfogadni és feldolgozni.