Hogyan lehet ezt lelkileg elviselni? (Rövid sztori az életemről)

30 éves vagyok lassan, és amióta az eszemet tudom, a nagyszüleim mindig ott voltak nekem. Szinte nekem ők a szüleim. Édesanyámmal jó a kapcsolatom, de mivel már egész pici koromban elvált apámtól (akit soha nem ismertem), mindig a nagyszülőknél voltam, amíg ő dolgozott. Óvodába, iskolába nagypapám vitt éveken keresztül, ha vége lett a sulinak, egyből hozzájuk mentem, hétvégenként is mindig ott voltam, nyáron is, szóval tényleg az egész életem náluk töltöttem. A mai napig, amikor is már 30 éves leszek néhány hónap múlva, napi kapcsolatban vagyok velük, minden nap telefonálunk, és hetente egyszer vagy kétszer el is megyek hozzájuk, ahogy időm engedi munka és tanulás mellett. Nagyon fontosak számomra. De most nagyon rosszra fordultak a dolgok. Nagypapámnál hónapokkal ezelőtt időskori demencia kezdődött, ami mára már odaáig fajult, hogy 3 nappal ezelőtt nem ismert meg. Az egész életünket együtt töltöttük, imádjuk egymást, csodálatos ember és nagypapa, elmondhatatlanul jó volt a viszonyunk, amióta az eszemet tudom. És most, amikor elmentem meglátogatni a kórházba (mert sajnos pszichiátrián van), nem tudta ki vagyok. Azt sem tudta, ő hol van(legutóbb a saját otthonában nem tudta hol van, ahol az egész életüket leélték nagymamámmal) teljesen más ember lett az utóbbi hetekben, az elméje már nem ő... És úgy érzem, kiszakad a szívem, hogy elveszítem őt, hogy már nem mosolyog rám, hogy nem tudunk beszélgetni, hogy nem ölel meg, hogy nem vár... Amikor csak egyedül vagyok, sírok, vagy direkt elmegyek mosdóba társaságban, hogy kiadhassam magamból. Nagyon magam alatt vagyok, teljesen összezavartnak érzem magam, kétségbe vagyok esve. Tudom, hogy nem segíthetek rajta, és sajnos az orvos is megmondta, hogy ezen nem lehet segíteni és túl sok jót ne várjunk.

Egyszerűen nem tudom elképzelni Nélküle az életem és rohadtul fáj, hogy úgy néz rám, mint egy idegenre. Nem tudom ezt felfogni. Természetesen értem a dolgokat, nem úgy mondom, hanem inkább nem tudom elfogadni. Egész álló nap rá gondolok. 88 éves és mindenki azzal nyugtat, hogy próbáljak arra gondolni, hogy milyen szép, hosszú és boldog élete volt. Ami igaz, de ez most nekem édes kevés. Nyilván 30 évesen nem akarok úgy hisztizni, mint egy óvodás, de sokszor úgy érzem, közel állok hozzá, mert nem bírom ki, hogy elveszítsem Őt. Pedig részben már távol vagyunk egymástól.

Volt valaki hasonló helyzetben? Hogy lehet ezt kezelni?:(