Nagyanyám azt hiszi, hogy hatalmas élettapasztalata van és abszolút igazságnak fogja fel, amit mindenki orra alá dörgöl. Másnak is van ilyen felfogású idős rokona?

Márpedig biztos, hogy hatalmas álettapasztalata van, még ha az neked nem is használható esetleg.

Bár ki tudja, de ahhoz konkrétan látni kéne.

Mit számít, hogy gyári munkás volt; az is ad élettapasztalatot bőven. Az se biztos, hogy az ő rovására írható, hogy milyen a kapcsolata a családjával. Sőt még a személyiség megítélése is elég személyes, van akinek jó a behízelgő modor, van, aki szereti a szókimondást.

Manapság az unokáknak több az élettapasztalata, mert többet érnek el az életben. És a hatalmas szívükkel ítélkeznek a nagyszülők fölött. És ez az abszolút igazság, ahogy mindenki tudja.

Felesleges ilyen problémákkal ezen oldal közösségéhez fordulni megerősítésért, mert van egy kisebb szektaszerű csoport, akik dogmatikusan hisznek benne, hogy minden, ami régen volt tökéletes, minden, ami most van, sz@r, amiből következőleg minden öreg hibátlan személyiség és inni kell minden szavát és minden mai fiatal gyökér. Érvelhetsz bármilyen józanul, vagy az élet bármennyire erősen rácáfolhat a konzervatív értékekre, attól még le lesz pontozva minden értelmes válasz (ahogy itt az első kettő is, pedig totál nem írtak hülyeséget).

Amikor szüleim összeházasodtak egy darabig apám anyjával és nevelőapjával laktak, csak aztán megunták, hogy az öreg mindenkit csicskáztat, míg ő maga semmit nem nagyon csinált a ház körül az okoskodáson, meg a balhézáson kívül (feltételezem nekem is mindenben mindig igaza volt, csak szüleimnek nem volt meg az élettapasztalatuk, hogy megértsék), amit egyszer apám megunt, elköltöztek jól összevesztek és elköltöztek a vérbe egy panelházba. Megszülettem én, öreganyám egyszer megnézett csecsemőkoromban, aztán a családi dráma miatt a létezésemre nem is volt különösebben kíváncsi, míg a férje meg nem halt, azután kibékültek apámmal. Ekkortájt született meg a kishúgom, akit ennélfogva az elejétől kezdve ismert a mama. Ő volt a kis tündérhercegnője, míg engem kifejezetten látványosan nem kedvelt. Amikor én felső tagozatos voltam, húgom meg ovis, rendszeresen "vigyázott ránk", ami annyit takar, hogy megcsinált mindent, amit húgom óhajtott, gyakorlatilag totál hülyét csinált magából, míg én igyekeztem tőle teljesen függetlenül intézni a dolgaimat. Aztán estefelé, mikor anyám megjött a munkából, elújságolta, hogy húgom milyen tündibündi, bezzeg velem mennyi baj van, hogy én miket nézek, miket rajzolok, miket játszok, milyen szemtelen, meg hülye vagyok. Holott kb. egy szót nem váltottunk egymással egyik nap se, mert bármit mondtam, vagy csináltam, csak valami bunkó beszólást odavetett és persze mindig ő volt a tisztelendő öreg, akinek még nem érek fel a szintjére, de majd meglátom. Aztán amikor anyám elég idősnek vélt engem ahhoz, hogy én vigyázzak a húgomra, elkezdett hozzánk nem járni a mama. Egy év után mikor valamiért találkoztunk, lecseszett amiért nem mondtam el neki a félévi jegyeimet. "Gondolod a mamit nem is érdekli? Nem is kell neki megmondani?". Nehéz volt visszanyelni, hogy "a mamit hét évig a létezésem se érdekelte, utána pedig a megismerésem se nagyon, szóval ja, valahogy nagyon nem bír érdekelni, hogy a mami mire és mire nem kíváncsi".

Már telt el idő ezek óta, és igaziból totál nem neheztelek a nagymuterre, évente kétszer látogatjuk, jó pofákat vágok a pletykáira, meg a hosszú hajamra tett megjegyzéseire, de nem haragszom rá, mert már nem kell vele napi több órát eltöltenem, viszont akkoriban eléggé magam alatt tudtam lenni a hülyeségei miatt, de ha ide kiírtam volna, hogy mik a gondjaim, megkaptam volna, hogy semmiben sincs igazam, igenis hallgassak az öregre, mert neki mindig igaza kell hogy legyen, én meg csak hülye maifiatal vagyok. Ez törvényszerű. Ha pedig valaki azt mondta volna, hogy "ne is foglalkozz vele, hadd mondja a baromságait", azt lepontozták volna a sárgaföldig, mint ahogy ez a válasz is le lesz, mert ez egész egyszerűen törvényszerű ezen az oldalon, és persze ha valaki érvel is a dogmája mellett, az is szükségszerűen kimerül ebben a szánalmas szubjektivizálásban, hogy bármennyire is nem ért el semmit, lehet tapasztalata, nem bunkó, csak őszinte, blablabla...