Nagyszülő halálakor mit csináltatok?

Amíg anyuék elmentek intézkedni, mi ettünk egy szelet szilvalekváros kenyeret. Semmi reakció nem volt, nem is "tudtuk meg", egyszerűen tudtuk, hogy megtörtént, meg várható volt.

Snekivel nem beszéltünk meg semmit, nem is értem a kérdésnek ezt a részét.

Mindkét dédnagyszülőm halálakor még túl kicsi voltam ahhoz, hogy felfogjam igazán (de nem annyira kicsi, hogy ne ismertem volna őket).

A nagypapám halálára fel voltunk készülve: kórházban volt már előtte sokáig, nagyon beteg volt.

Azt én sem értem, milyen megbeszélésre gondolsz... Nem beszéltük meg, szomorúak voltunk, elmentünk a temetésre... Ennyi. Sokat eszünkbe jut a mai napig persze, de nem tudom, milyen "reakcióra" gondolsz...

Telefonaltak nekem. Mar huszoneves voltam. Sirtam.

Sokat es sokszor. Voltam a temetesen. Kaptam szemelyes emlektargyat amit sokaig orizgettem. Egy darabig fekete ruhaban jartam. Szoval rendesen meggyaszoltam. Nagyon szerettem a nagymamam. A temetesen sok ujdonsagot tudtam meg a fiatalkorarol es utana volt halotti tor is, ahol a rokonsaggal rola beszelgettunk. A barataimnak meseltem a nagymamamrol a gyasz alatt. Az segitett sokat. Kesobb apukammal, de vele inkabb csak vitank lett ezen.

A nagypapam halalakor 18 voltam. Ott is telefonon hivtak.Az is nehez volt, de ott valahogy konnyebben vettem. A temetesen ott az egesz csaladom eredeterol tudtam meg sokat. Ot nem gyaszoltam olyan sokaig es a halotti torra se emlekszem.

Nagymamám halálakor a neten olvastam épp (fanfictiont). Először fel sem fogtam, másodszor sem, csak ürességet éreztem, halálos csendet.

Aztán, mikor meghallottam nagyapámat sírni (aki kemény, erős akaratú ember volt), akkor én is elbőgtem magam.

Papáét pedig már sejteni lehetett. Akkor odamentem apához, és szorosan magamhoz öleltem, mikor mondta. Nem sírtam, mert neki már jobb volt, hogy elment.

Amikor anyukám részéről meghalt a papánk, akkor 12 éves voltam, éppen nyaralni voltunk belföldön.

Már előtte betegeskedett, több műtétje is volt, és azon a nyáron váratlanul került be a kórházba. Anyukám testvére telefonált anyunak, hogy mi történt, és hogy az orvosok sajnos nem jósolnak neki sok időt...

Anyu elmondta nekünk, hogy haza kell mennünk, mert a papa kórházban van és nincs jó állapotban. Rögtön pakoltunk és indultunk is haza, de sajnos útközben jött az újabb telefon, hogy meghalt...Le voltunk döbbenve, sírtunk, anyu főleg ki volt borulva, hogy nem értünk haza...

Miután a városba értünk minket kitettek otthon, anyuék pedig rögtön mentek a kórházba. Különösebben nem beszéltünk át ezen semmit.

Amikor anyu részéről mamám meghalt, akkor 16 éves voltam. Bekerült a kórházba, hogy nagyon fel volt vizesedve a lába, hasa, stb ezért bent fogták. 2-3 napja lehetett bent, a halála napján délelőtt még voltam bent nála anyuékkal, úgy tűnt, hogy semmi komoly baja nincs, teljesen magánál volt, annyi, hogy egy fásli volt a lábán. Este jött a telefon, hogy a mama összesett amikor anyu testvére kísérte ki zuhanyozni, és meghalt, mert tüdőembóliát kapott. Mi otthon maradtunk, anyuék rögtön mentek a kórházba, mi 3-an testvérek beszélgettünk róla, úgymond nosztalgiáztunk és persze nagyon el voltunk keseredve. Mikor hazaértek anyuék akkor leültünk mindannyian az asztalhoz körbe, és beszélgettünk tovább a mamáról. De különösebben itt sem volt "megbeszélés" a történtekről.

Amikor apu részéről meghalt a nagyapám, 24 éves voltam, tavaly októberben történt, semmi rekacióm nem volt. Már több mint 10 éve nem tarotttuk vele a kapcsolatot, több okból is, nem volt ránk kiváncsi, az utcán meg sem ismert minket, és nem betegség vagy egyéb miatt, hanem mert olyan régen látott minket. Mindenkinek azt mondta, hogy neki nincs lány unokája..miközben mi ott voltunk 3-an..

Mamánál voltunk, amikor egyszerű közönnyel közölte apuval, hogy meghalt az apja. Meglepődtünk, bár mivel alkoholista volt és minden baja volt már évek óta, várható volt. De aztán ennyi. Senkinek semmi egyéb reakciója nem volt, elmeséltem a testvéreimnek is telefonba még aznap, de semmit nem váltott ki belőlünk.

Az édesapám felőli nagymamámat nem ismertem, meghalt, mikor édesapám kamasz volt. Sokszor gondolok rá, azt mondják, nagyon hasonlítok rá. Nekem adták a menyasszonykori képét, valahogy ettől különlegesebbnek éreztem magam ebből a szempontból kiskoromban. Ugyanis a család édesapám hiájából nem tudta tartani a rokonságot az édesapám családjával, s úgy éreztem, nekem mégis van egy kapcsom, ami hozzájuk fűz. Az édesapám felőli nagyapám másfél éve halt meg, én akkor voltam 17 éves. Minden nap tisztán kellett lennünk azzal, hogy lehet, hogy másnap már nem fog felébredni, mert rengeteget ivott és dohányzott, májcirózisban halt meg. Csoda, hogy bírta hetven évig, huszonévesen lett cirózisa, és akkor azt mondták, hogy hetei vannak hátra. A hírt édesanyám mondta el. Édesapám nem tudott hozám szólni. Érdekes módon amíg élt az édesapja, nem foglalkozott vele, s mikor meghalt, akkor szinte sírt. Mikor meghalt, nekem csak az fájt, hogy nem volt lehetőségem időt tölteni vele (eldugott falu, még jel sincs ott, hogy felhívhattam volna, autónk nincs, és nincs oda tömegközlekedés). Visszaemlékeztem, hogy régen, mikor még autója volt, mennyit járt hozzánk, és mindig elmesélte, mitől van megrepedve a nyúl szája, és újra megfogadtam, hogy ha vele nem is volt lehetőségem időt tölteni, akivel adódik lehetőségem időt tölteni, azzal fogok is, hogy ne magányosan és elhanyagolva éljenek és haljanak meg, még ha nem is érdemelnek jobbat. Azt hiszem, így dolgoztam fel, bár nem sújtott le annyira, mint ha többször láttam volna életemben tizenöt-húsz alkalomnál.

Megbeszélni senkivel nem beszéltem meg, nincs mit beszélni róla véleményem szerint.