Rossz ember vagyok, ha néha már nagyszüleim halálát kívánom?

Édesapám szüleiről van szó, 85 illetve 88 évesek. Nagyon szeretem őket, gyerekként imádtam a nyarakat náluk tölteni, kertészkedtünk, kártyáztunk, sütöttünk, nagyokat sétáltunk, papa sokat mesélt a háborúról.

Kb. 5 éve kezdett el nagyon romlani a szellemi állapotuk, szinte egyszerre. Először még csak feledékenyebbek lettek, majd egyre durvább lett a helyzet. Ma ott tartunk, hogy fogalmuk nincs, milyen napszak, évszak, év van, reggel kijelentik hogy ma már nem vacsoráznak, inkább lefekszenek aludni, mama már főzni sem tud, de azért megpróbálja, és odaéget mindent, már félünk mikor gyújtja magukra a házat. Felöltözni néha nem tudnak, volt már hogy papámra meztelenül találtunk. Néha meg sem ismernek minket, mikor megyünk hozzájuk. Rövidtávú memóriájuk már abszolút nem működik, amit 2 persze beszéltünk, teljesen kitörlődik. A pénzzel abszolút nem tudnak bánni, mamám simán kiadna 20 ezer ft-ot egy liter tejért, ha az lenne ráírva, ennyire nem érzik már az értékét.

Papám néha azt se tudja, hol van, a saját otthonukban kérdezgeti, mikor mehet már haza. Ő egyébként nagyon beteg lett pár éve, és amputálni kellett az egyik lábát. Mankóra már nagyon nehezen szokik rá, ezért inkább fekszik egész nap, elhízott, és a dolgát is inkább halogatja, minthogy elbicegjen wc-re - ezért néha bizony bepisil.

Nagy baj, hogy egyszerűen nem fogadják el, hogy önállóan nem tudják ellátni magukat. Próbálkoztunk idősotthonnal, de borzalmasan viselték, kiabáltak egész éjjel, papa próbált megszökni a fél lábával... Visszavittük őket haza, mert szerintünk pár hétig sem húzták volna az otthonban...

Ezért még mindig otthon vannak ketten. Édesapám minden nap megy hozzájuk, meg egy gondozónő is, figyelnek hogy mindig legyen ehető kaja, vegyék be a gyógyszereket. Hozzánk nem tudnak költözni, mert nem lenne hely. Apa is már lassan belerokkan, mert minden nap takarítja utánuk a koszt, odaégett ételeket, véres ágyneműket, stb, miközben szegényt néha be se akarják engedni,mert nem ismerik fel a saját szülei.

Szégyellem, de néha azt kívánom, bárcsak meghalnának már, mert nem csak nekünk rossz és szívettépő ezt nézni, hanem láthatóan nekik is. Mamámnak néha vannak tiszta pillanatai, és akkor elsírja magát, hogy ő mennyire nem ér már semmit, meg mennyire meghülyült öregkorára. Mikor szóbahoztuk az idősotthont, üvöltött és azt mondta, öngyilkos lesz.

Szar ember vagyok, amiért néha már a halálukat kívánom? Szeretem őket, de ezt annyira rossz nézni. Apukámat is, hogy ekkora teher van rajta és ráadásul tudjuk, hogy csak egyre rosszabb lesz a helyzet.

Az egész család segít ahol tud, én sajnos munka/egyetem miatt csak kb. havi egyszer tudok hozzájuk menni, akkor segítek főzni, takarítani, és beszélgetek velük, mert annak örülnek. Amikor meglátnak (és éppen megismernek), olyan boldogság van az arcukon, hogy majdnem elsírom magam, és borzasztóan szégyellem magam, hogy fél órája még azt kívántam, bárcsak hamar elmennének... :(

21/L