Meghalt a nagymamám, de még mindig nagyjából napi szinten sírok. Miért?

Én dédimmel vagyok így. December végén lesz egy év hgy meghalt, de mai napig nem tudtam feldolgozni, és ha kimegyek a temetőbe, de csak ha így rá gondolok, mint most is, könnybe lábad a szemem. Én nagyon szerettem, ő is engem, még a halálos ágyánál is engem várt, de nagyanyám volt olyan mocskos, hogy még csak nem is engedte, hogy bemenjek. Kitalált mindenfélét, amikor már nagyon beteg volt, és tudták hogy bármikor meghalhat, meg azzal hitegetett, hogy jobban van meg ilyenek, és majd ha kicsit még jobban lesz bevisznek. Meg hogy ne úgy emlékezzek rá meg minden. Nekem is van, hogy úgy teljesnek érzem magam, de egy betöltetlen űr mindig is maradni fog. Elég ha egy fényképen meglátom... De őt elrakta a két lánya lábalól... mert ugye csak addig volt jó, amíg mint fejőstehén adta a pénzt. Utána, ha már rá kellett nézni heti 2-2x, akkor már nem volt jó, akkor már orvosról-orvosra járkáltak, csak hogy minél előbb bedugják otthonba. A millió gyógyszerről, nyugtatóról nem is beszélve, amit etettek vele... Valami elmeorvos azt mondta nekik, hogy jobban teszik ha leállnak, mert nem a mamának kéne gyógyszer, hanem nekik. De csak megoldották. Én többször álmodtam már vele, és nekem ez olyan megnyugtató, érzem, hogy itt van, és próbál segíteni. Én sem mutatom senkinek, amikor meghalt akkor 2 hétig, amíg el nem temették, addig anyám segített, de utána azt hiszik, hogy a 2 méter föld minden emléket eltemetett. Hát nekem nem. Ha teljesen kikapcsolódok, akkor úgy jó, de ha bármi kis bajom is van, mindig itt lyukadok ki. Mondom, senki nem tudja, bár most mindenszentekkor is biztos látták rajtam. De mostanába nem tudom miért, de megint kezd erősen kijönni rajtam.