Időskori leépülés, közelgő halál elfogadása?

Én is nagyon közel álltam nagymamámhoz, ráadásul közel is lakott papámmal, alig pár házzal arrébb, nagyon sokat voltunk velük, az életem egyik alapköve volt ő is meg papa is. Papát is nagyon szerettem, csak ő jóval zárkózottabb volt, vele nem volt meg ez a "bármiről beszélünk".

Mamám 8 éve hunyt el 2 év alatti gyors leépülés után, agysorvadása volt. A végén már meg se nagyon ismert minket.

Papa 2 éve hunyt el hosszas betegeskedés után, Alcheimer és több fizikai probléme okozta nála a véget.

Illetve egyik nagynéném (apu nővére) 3 éve ment el, bár vele nem volt annyira szoros a viszony, mint nagyszüleimmel.

Nagyon nehéz elveszíteni valakit, aki ilyen közel áll hozzád. Pláne, ha korábban nem veszítettél még el senkit. Nekem volt már előtte ilyen tapasztalatom sajnos, 10 éve hunyt el dédmamám, akit szintén nagyon szerettem (ő anyai oldali dédmama volt).

Nehéz. De az ember idővel megtanulja kezelni a gyászt és a veszteséget, mert (sajnos) meg kell tanulni kezelni. Ahogy haladsz előre az életben, egyre több szerettedet veszíted el. És menni kell tovább, mert az élet sajnos nem áll meg.

Most annyit tudsz tenni, hogy minél több időt próbálj meg vele tölteni. Segíteni neki, ahol csak tudsz.

És ha bekövetkezik az, ami sajnos mindig bekövetkezik, el kell fogadni. Meg kell gyászolni és utána menni tovább. Ha sikerül feldoglozni a gyászt, utána könyebb lesz. Mert nem arra emlékezel, hogy milyen volt, mikor elment, hanem a sok szép együtt töltött pillanatra. A rengeteg közös emlékre.

Kitartást!

Szia. Én 22 voltam mikor meghalt nagymamám (most 25)

Ő is sokat szenvedett mielőtt elment.

Szerintem koncentrálj a jelenre ami még most adatik. ezt a szorongást fel tudod váltani pozitív gondolatokkal. Hogy igen most jöttél el tőle ma is láttad tudtál vele beszélni stb. És remélni hogy sokáig így lesz még.

Hidd el sokan vagyunk így H bárcsak egy 1 2 percre is láthatnank aki már nincs köztünk. Tényleg csak a jelen. A holnapal vagy többi hetekkel hónapokal majd akkor törődj ha ott tartasz. Sok egészséget kívánok mamádnak.

Ha elfogadod ha nem, akkor is beteg marad és meghal. Ne a valóságot igazítsd az érzéseidhez, hanem az érzéseidet a valósághoz.

Ez nem könnyű, és tudom, hogy rossz érzés, de sok felesleges szenvedéstől szabadulsz meg, ha ezt észben tartod.

Tudom, hogy sovány vigasz, de hidd el, összehasonlíthatatlanul jobb helyzetben vagy, mint ha szellemileg épülne le és azt élnéd át minden látogatáskor, hogy nem ismer meg, össze-vissza beszél, nem tudja hol van stb stb.

Mondjuk az ilyen szintű kiborulás minden alkalommal szerintem kicsit sok azért.