Kisfiam mióta megszületett, érzek egyfajta utálatot a szüleim iránt. Minden amit csinálnak az unokával, arra kivetítetem a saját gyerekkori PTSD-imet. Más is van ezzel így? Megjavulhat még a helyzet?

Kérdező, ugyanígy vagyok. Én is azt hittem, hogy úgy-ahogy jó gyerekkorom volt (néha úgy éreztem, nagyon is jó), na persze ezt menedzselte pl. apai nagyim is, állandóan azt hallgattam, hogy a szüleink "nekünk élnek" (tesómnak és nekem). Ja....

Amikor meglett a lányom, akkor még nem éreztem azt, hogy a szüleimet egyre kevésbé szeretem (sőt megvetem, utálom), aztán ahogy cseperedett a lányom, úgy éreztem ezt egyre jobban. Ahogy visszaidéztem, hogy velem hogy viselkedtek egy-egy helyzetben, milyen szemetek voltak, csak szekálni és kritizálni tudtak (nekem ugye akkor ez volt a "természetes", meg különben is, azért csinálják, mert szeretnek). Mi a férjemmel a legőszintébb szeretettel viszonyultunk a lányunkhoz, bíztattuk, mindig volt idő, hogy meghallgassuk, támogattuk mindenben, később is, terveiben, céljaiban. És mindig beugrott, hogy egy-egy esetben velem hogy viselkedtek a szüleim.

Látom a szeretetteljes kapcsolatot a már felnőtt, kirepült lányom között é köztünk. Aztán látom azt a kapcsolatot, ami nekem volt a szüleimmel huszonévesen (nem miattam).

Itt vagyok 54 évesen, és nem tudok vele mit kezdeni. (Apám már nem él, anyámnak beolvastam párszor, de nem vette a lapot, ő mindent tökéletesen csinált.) Most már öreg, törleszkedne, nekem elég évi 1 találkozás, lakását viheti az idősotthonba, nincs rá igényem.

Ha apám úgy viselkedne a gyerekemmel, ahogy velem, akkor baltát vágnék a hátába. De nem lesz gyerekem, így hála az égnek megmenekül a nagypapa beteges dolgaitól.

Kerdező, te meg ritkítsd le a látogatásokat. Találj ki vm kamut, hogy most beteg, hogy most ide mentek, most oda mentek, nem tudjátok fogadni őket mert más vendégjön. Amit csak tudsz. 2 hetente biztosan nem akarnam a szüleimet a lakásomban tudni. Ígyis csak ünnepnapokon látogatom őket, de ha lehetne még akkor se tennem.