Normális ha nem vagyok szomorú nagyim halála miatt?

10

A nagyszülő nem feltétlenül olyan közeli.

Egyrészt hasonlóan vagyok a dédimmel érzelmek terén, amikor a mindennapjaimban volt határozottan éreztem, hogy ő a mindenem, de amikor kiszakadt a környezetemből és otthonba került, majd elkezdődött nála a demencia is ez más lett. Kb 8 éve nincs napi szinten velem és kb 4 éve már nem emlékszik rám és én egyszerűen nem tudom előhívni a régi érzéseket. Érzem, hogy szeretem de azt érzem inkább, hogy ő már nem tudja ki vagyok és kb én vagyok az, akit teljesen elfelejtett. Úgy érzem én már elvesztettem attól, hogy nem halt meg, jó látni őt, mégha ritkán látom is, de mar nem ugyanaz akárhogy is törekszem. Azt hittem eddig egyedül vagyok az ilyen érzéssel, te vagy az első akitől ezt olvasom vagy hallom. Félek mi lesz, ha meghal, mivan ha egy konnyet sem tudok hullajtani, mert én már eltemettem magamban és vajon mit fogok érezni akkor.

Másrészt a papám halálakor alig tudtam sírni, sőt hetekig semmit nem éreztem és azt hittem én már ezt lezártam valamikor magamban, mikor megjelent az, amit előttem is írtak, hogy valahogy lesokkolódtam és nem tudtam helyesen érezni. Két éve halt meg, a halála után egy hónappal elkezdődött egy olyan időszak, hogy nem fogtam fel hogy meghalt és mindig mintha elfelejtettem volna, ilyenkor pofán vágott a valóság és mintha minden egyes alkalommal kiszakadtam volna egy burokból. A mai napig néha megtörténik ez, rémálmok gyötörnek és nem tudom túltenni magam ezen és meg is visel a mai napig ez az egész. Akármit érezhetsz még a későbbiekben, csak " fel kell fognod ", hogy mi történt igazán.

Részvétem.

Normális

Bármilyen hitetlen ez bizonyos embereknek, nincs meghatározott séma arra, hogy bizonyos helyzetekre hogyan kell reagálni akár rövid, akár hosszútávon.

Azért mert meghal a kutyád, nem kell depressziósnak lenned 1 évig, mert 10-ből 8 ember az volt. Ezer tényezőtől függ ez.

Téged ez nem érintett meg olyan mélyen mint mást, de ettől még nem vagy rossz vagy rosszabb ember mint más. Az is lehet hogy később más formában kijön, de az is lehet hogy abszolút nem.

De mégegyszer, erre nincs séma, és nem határozza meg azt, hogy jó vagy éppen rossz ember vagy.

Ugyanígy voltam, amikor édesapám ment el.

Agydaganata volt, azt szerencsésen kiműtötték, évekig volt remisszióban. Aztán a sugárkezelés mellékhatásaként nekrotizálni kezdett az agyszövete (igen, több év után), amitől 1 év leforgása alatt full demens lett, majd meghalt. A dokik nem tudtak mit csinálni, kórházba nem vették fel, így otthon ápoltuk akkor is, amikor már nem tudott járni, pelenkázni kellett és nem ismert fel minket.

Amikor meghalt, az nem ütött szíven őszintén szólva. Nem azért, mert ne fájt volna, hanem pont azért, amit te is írsz: már megkönnyebbülés volt. Őt mát a halála előtt elgyászoltuk, mivel az eredeti személyiségéből, emlékeiből, elméjéből nem maradt semmi. Inkább ez a lassú folyamat volt lélekszaggató.