Nagymamám miért azt tartaná normálisnak, ha 27 évesen még otthon laknék?

"Valahogy mindenki tisztában van azzal, hogy ez a normális."

Ebben pedig te tévedsz.

Az, hogy mi a normális, azt mindenki maga dönti el. Nagymamád szűk látókörű, ahogy te is. (Úgy látszik, ezt is sikerült örökölni.) Mindkettőtök csak a maga által elképzelt életmódot tartja "normálisnak". Én meg azt mondom, hogy az ember élje a saját életét. Nagymamád már nem fog a gondolkodásán változtatni, te annyit tehetsz, hogy ignorálod az ilyen irányú megjegyzéseit.

"Ez mondjuk ilyen idős mentalitás, hogy nekünk szar volt és túléltük, akkor legyen neked is szar és éld túl."

Ez sem igaz. Sok idős embert ismerek, akiknek eszükbe nem jutna így gondolkodni. Ez inkább jellem, mintsem életkor kérdése.

Szóval ide jöttél a gyakorira hirdetni, hogy "hééé én már felnőtt vok, van párom és felnőttes dolgokat csinálunk mert felnőttek vagyunk hahóóó!"

Örülj neki akkor, de minek a nagyival takarózni? Hirdesd nélküle.

Tudod, nem mindenkinek rossz a viszonya a szükőkkel, nem minden ház áll összesen két szobából, és nem minden gyerekszoba, ami fizikailag egy épületben van a szülőkével.

Errefelé például 10-20 éve is még kifejezetten nagy divatja volt az emeletes családi házaknak. Praktikus dolog, az egyik szinten laknak az "öregek", a másikon meg a fiatalabb generáció. Normális körülmények között ez felettébb praktikus. Ugyanis nem arról van szó, hogy valami nyomortelepen élj, ahol van összesen másfél szoba, és nagyi folyamatosan azt lesi, hogy hogyan enyelegtek. Nyilván ehhez olyan szülők is kellenek, mert mondjuk aki lépten-nyomon kutakodik, áskálódik, azzal tényleg nem lehet egy lakásban hosszabb ideig megmaradni. Emellett ideális esetben a két generáció segíteni is tudja egymást.