Hogy próbáljam meg nagymamám halálát feldolgozni?

Nem a te felelősséged. Mindenki a saját életét éli. És a saját halálát tervezi el. Ha nem evett, ivott, akkor ő már döntött. Ezt tartsd tiszteletben! Az emberek elfelejtik, hogy az ember halála nem a hozzátartozókról szól, hanem az adott emberről. Emlékezz arra, ami szép volt vele, mást nem tehetsz.

Ha pedig idővel gondod van a feldolgozással, az sem róla szól, hanem rólad. Ezt pedig pszichológussal tudod egyeztetni.

Először is, mindenekelőtt és legfőbbképpen: Őszinte részvétem!

Nézd, egy dolog tény: akármit teszel, az a Nagymamádat már nem hozza vissza.

Te fiatal vagy,neked még előtted van az egész élet, az egyetem pedig két dologról szól: először is, mindenekelőtt és lefőbbképpen (bocs a saját fordulatom ismétléséért, de tényleg ez van, erről van szó) most van itt a legfőbb ideje, hogy megalapozd a jövődet. Másodsorban pedig ennek a soha így már vissza nem térő időszaknak, a felhőtlen, boldog diákéveknek, diákéletnek és az összes velejárójának (bulizás, ismerkedés, stb.) megéléséről.

Gyászold meg, gyújtsd egy gyertyát! Otthon a szobád magányában az is teljesen rendben van, hogyha sírsz, egy dolog viszont tény: bármit, de tényleg akármit is teszel, az sajnos Őt már nem hozza vissza!

A legrosszabb, amit tehetsz (és ezt hidd el, Ő sem akarná), hogy befordulsz és beleőrülsz az elvesztésébe. Ez az élet rendje. Akár úgy halt meg, hogy szívéhez kapott és puff, elment, akár hosszas agónia, haláltusa és ágyban fekvés, ágyhoz kötöttségi folyamat lezárásaként.

Sajnos ezt már csak azért is tudomásul kell venned, bele kell nyugodnod (sablonos ugyan, de sajna tény, hogy igaz az "Isten akaratában megnyugodva..." mondás), mert akármekkora nagyfőnök is vagy akármekkora hatalmas cégnél is, bármit is csinálsz a világ bármelyik pontján, , ezen bizony bármit is teszel, akkor sem tudsz változtatni.

Ha nagyon nem megy, vannak Magyarországon nagyobb városokban esetleg tudom ajánlani a gyászterápiás csoportokat, megyeszékhelyeken biztosan (gondolom külföldön is van ilyesmi, persze mindenütt az adott ország nyelvén).

Nekem tavasszal hunyt el a mamám, elkapta a Covidot, kórházba került. Épp akkor érettségiztem, azóta is bánom, hogy nem mentem át hozzá az érettségis ruhámban (mondván: holnap úgyis lát még benne, most fáradt vagyok öltözködni). Ezen kívül is bánok/bántam dolgokat. Nem öleltem meg elégszer, 2020 szeptembere és 2021 áprilisa között gyakran voltam morcos és éreztem azt, hogy erőltetnem kell a kedvességet, talán párszor megbántottam és nem érezte magát eléggé szeretve. Amikor már feküdt itthon, betegen, akkor végighallgattam a történeteit, minden délután vele voltam, biztattam, hogy meg fog gyógyulni, ne aggódjon, a nővérei is sokáig éltek. Sajnos halálvágya volt, az utolsó érettségim napján, délben elhunyt.

Amit csináltam:

-amint egyedül hagyott anya a tudattal, hogy ő nincs, elkezdtem kibeszélni magamból ezt egy barátomnak, majd mikor realizálódott bennem a tény, valóban belegondoltam, hogy nincs, el kezdtem sírni

-miközben sírtam, felidéztem magam előtt őt. Vajon mit szeretne hallani tőlem? Fejben (suttogva, sírás közben) elmondtam neki, hogy szerettem, nagyon jó nagymama volt, bocsánatot kértem tőle, megöleltem, csupa jót kívántam neki, elmondtam mit terveztem volna vele, ha még élne és, hogy nehéz lesz így, hogy nincs itt, de remélem jó helyen lesz odaát

-Írtam neki leveleket a naplómba, 2-3 oldalt, nagyjából 4-5*, mikor eszembe jutott és hiányzott

-Egy fogalmazásomba beleírtam, hogy érintett engem a halála, miket csinálok még mindig úgy, mintha élne

-Halála után 1-2 hónapig minden nap hordtam feketét, majd mikor később megkaptam, hogy "még nem dolgoztam fel" onnantól további 1 hónapig rajtam volt a ruha. Ez segített nekem, elég sokat

-Temetése után elmentem a misére imádkozni a lelki üdvéért és beszélgettem a pappal utána. Ettől valamelyest kitisztult a lelkem (mert tudtam, hogy mamám szerette volna, ha gyakrabban járok templomba) és jobb kedvem lett a pap vidám személyisége miatt

-Azóta azt teszem, hogy válaszolok gyásszal kapcsolatos kérdésekre és elolvasom a válaszokat. Annyit szűrtem le belőle, hogy bármennyire szeretnénk is, 2* nem élhetjük le ugyanazt az életet. Ha még egyszer ott lehetnénk, a mostani "mi" már nem "mi" lennénk, hanem valaki más. Az, hogy valaki meghal betegségben, az nem lehet csak a hozzátartozói hibája, ha minden hétvégén meglátogattad volna, valószínű sajnos ugyanúgy nem élne. Sírj, ha sírnod kell, de, ha azt érzed, nem bírod a bánatot, ami körülleng épp, ne félj szórakozni most sem. Mamád szeretett és azt szeretné, ha boldog életed lenne nélküle is

19/l