Hogyan tudnám ezt végre kiűzni a fejemből? Hogyan ne gyászoljak egy élőt?

Én többnyire napról napra tengetem az életem olyan tekintetben, hogy nem nagyon tervezek csak élvezet a pillanatnyi életet. Érettségi előtt jöttem rá arra, hogy minek görcsöljek azon, hogy mit fogok húzni? Menni fog-e? Nem blokkolok-e le?

Felesleges előre aggódni. Akkor kell izgulni, amikor eljön az ideje, előtte felesleges és csak megkeseríted a napjaidat. Most 27 vagyok és nem hat meg, mi lesz a vizsgákkal, lesz-e munkám, barátnőm, gyerekem vagy hogy mikor halok meg jómagam vagy valamelyik szerettem.

Egyszer mindenki meghal, ez természetes és el kell fogadni. Nem tudhatod mikor, ki és hogyan? Ráérsz ezen akkor gondolkozni, mikor eljön az ideje.

Élj a mának és verd ki a fejedből ezeket a gondolatokat. Ha eszedbe jut valami jövőbeni aggodalom, akkor pedig gondolj az aktuális napodra és mond ki nyugodtan, hogy nem érdekel a holnap.

Nálam ez működik és fele annyit sem stresszelek, mint középsüliban és előtte.

Apám nevelt fel, egyedül, miután anyám óvodáskorom vége felé elhagyott.

Apám azóta mondja, hogy: "Kislányom, valószínűleg hamar fogok megdögleni. Utána egyedül maradsz, senkire nem tudsz támaszkodni, egyedül kell mindent intéznem, senki nem fog segíteni."

Az évek múlásával, amikor megismertem a halált, az elvesztést, akkor jött rám igazán, hogy te úristen. Annyi, de annyi éven keresztül szenvedtem emiatt. Egy éve sincs, hogy elért a fény fejben, hogy bszki, attól, hogy ő meghal, biztos fájni fog nekem, de tök fölösleges emiatt aggódnom 0-24-ben, mert nem feltétlen kell összedőlnie a világnak és hajléktalannak lennem, "csak" mert apám meghal. Annyira féltem, minden reggel néztem, miben megy el, aggódtam érte, amely valamennyire a saját önzésem, hogy mi lesz velem, kis taknyosként, aztán nem kis taknyosként, ha ő nem lesz.

Próbáltam túllépni ezen, de szánt szándékkal nem ment. Hirtelen, egyik napról a másikra, a fenti gondolattal keltem.

"Vicc", ami nem vicces, hogy nemrég tényleg olyan állapotba került, hogy meghalhatott volna. Két napja arra készültem fel lélekben, hogy most jön el az, amire óvodáskorom óta "készít fel". Aztán nem érdekelt, hogy ő tiltja a mentőt, hívtam őket, jött az ügyelet, vitték kórházba. Életemben először gondoltam azt, hogy volt értelme, mert biztos fájni fog, amikor tényleg eljön, nem is kicsit, viszont... mintha azóta, hogy elkezdte mondani, befeszülten élnék, "várva", mikor jön el. Közben nem szeretném, csak hülyén csinálta azzal, hogy ezt ilyen korán és sűrűn mondta nekem.

19/l

Az én anyukám már 10 éve "készül" a halálra. Letoltam mert ez nekem nagyon rossz érzés így visszavett, de még mindig vannak beszolósai amikor arra jukad ki higy ő neki már... Testvérem meg rátesz eggyel mert ő is mondogatja hogy ki tudja mennyi van neki hátra.. Én szeretném élvezni az időt vele, de senki se hagyja mert állandóan a panaszkodás megy.

Ha a tiéd ek jó az egészsége és nem is hagyja el magát akkor ne aggódj. Bár ezt könnyű mondani, neked kell eljutni odáig. Foglald le magad valamivel amit szeretsz, szerintem ez segít a negatív gondolatok elűzésében.

62 evesen meg nem oreg. Az en nagymamam 80, beteges az igaz de majdnem 20 evvel idosebb a te mamadtol.

Szerintem a mamadnak legalabb 20 eve van meg hatra. Kar aggodnod.