Nem tudok már egy fedél alatt élni vele. Mit csináljak?

Nekem a nagyapám volt Alzheimeres, úgyhogy hidd el, pontosan tudom. CSak én profitáltam belőle, ápolónő lettem, majd szakoktató és mindent megteszek, hogy legyenek, akik ápolják azokat, akiket az unoka nem bír elviselni, ezért menniük kell a háztól... Első voltam.

Te mit bírsz? és ő? Szerinted milyen lehet neki tiszta pillanataiban, amikor szembesül vele, hogy mit művelt akkor, amikor nem volt magánál?

Érthető, hogy nagyon rosszul érzed magad ebben a helyzetben. Egy előrehaladottan demens beteg ápolása iszonyatos terheket tesz egy családra, amit ugyan nem "illik" kimondani, de mindenki viseli a következményét. Fejlettebb országokban ezért vannak jól felszerelt és elérhető ápolási otthonok, itthon ennek sajnos sem infrastruktúrája, sem kultúrája nincs (utóbbi alatt azt értem, hogy érzelmi zsarolási alap, ha valaki "otthonba küldi az időseket"). Sajnálom, hogy nagyrészt egy emberre - édesanyádra - szakadt ez az egész, bár ez sem egyedi (többnyire a nőkre magad mindenféle gondozási feladat: nem tisztességes, de ez a realitás).

Az a helyzet, hogy ezt a problémát te 17 évesen nem tudod megoldani: pontosabban csak a saját részedet belőle. Tényleg járj társaságba, tanulj, és próbáld meg magadat érzelmileg leszigetelni a nagyidtól, aki a leírásod alapján sose volt egy kedves természet, most pedig beteg, és ezért még annyira sem ura a reakcióinak. Anyukád felnőtt ember, akinek vállalni kell a felelősséget a döntéseiért. Érthető, hogy sajnálod őt, de ő, és csak ő dönthet úgy, hogy változtat, és pl. keres ms lehetséget.