Mi lehet a baj? Van három unokám 17,15 és 9 évesek Mikor kicsik voltak rengeteget vigyáztam rájuk munka mellett is mert sajnos elég betegesek voltak

Én nagyon szeretem a nagyszüleim, amikor tudok, minden szünetet ott töltök náluk. Viszont telefonon én sem szeretek beszélni, egyszerűen nem ugyanaz. :(

17/L

Maga döntött úgy, hogy vigyáz a gyerekekre, nem ők kérték. Nem követelhet viszonzást azért, amit önként, puszta örömtől adott.

Én sem beszélek a nagymamámmal, ennek több oka van. Az első, ahogy anyukámmal (a saját lányával) bánik. A másik, hogy folyamatosan parancsolgat, kiabál, úgy viselkedik mint egy tábornok. Ezzel a majdhogynem agresszív természetével párosul az, hogy nem tud lépést tartani a korral. Nem tudja elfogadni a mások értékrendjét. Nem számolhatok be neki (ha akarnék) a nemi kapcsolataimról, a terveimről,a gondolataimról.

Nem állítom, hogy maga is ilyen, de fennáll a lehetősége.

szeretem a nagyszüleimet, de nagyon jól jönne, ha felfognák, hogy nem viccből van papírom egy mániás depresszióról... lehet naponta húszszor felhívni, zaklatni, de ha nincs erőm emberekhez, az öcsémnek se tudok írásban se válaszolni, pedig ő áll hozzám a legközelebb ezen a világon. aztán csodálkoznak hogy hetekig ki van kapcsolva a telefonom (külföldön élek, a magyar simet kb. csak ők használják, szóval ha már nagyon nem bírok velük, kiveszem a telefonból, és akkor egy ideig béke van.)

jó, a kicsinél ez annyira még nem valószínű, bár az ég tudja, a két nagyobbnál nem lehet hogy erejük nincs magához? megkérdezte már őket, számukra hogy néz ki az ideális kapcsolattartás, milyen időközönként és hogy akarnak kommunikálni? (é pl. vagy írok, vagy videohívás, a sima, hanggal való telefonálástól a világból kimenekülök)

Te nem rontottál el semmit.

A két nagyobb kamaszkorú, nekik kitárult a világ, a barát/nő, a szerelem most fontosabb, mint a nagyi. Egyébként nem is gondolják, hogy megértenénk a mai gyorsított világot, a sokszor felületes, kapkodó párkeresést, az internet nyújtotta lehetőségeket és kapcsolattartásokat, stb. Nem is érnek rá megmagyarázni nekünk, hiszen ezer fontosabb dolguk van. A kicsi pedig nem gondol bele, hogy hiányzol, neki megszokott dolog, hogy VAGY és te hívod.

Nem elég érettek az unokáid hozzá, hogy felmérjék, nekik is tenniük kellene a kapcsolatotokért. Hagyd felnőni őket és feltétel nélkül szeresd! Hidd el, visszatalálnak hozzád, hiszen a sok törődés, szeretet nem veszik kárba!

Eszembe jutott az reklám, amikor a srácnak az édesanyja a vacsoráról a telefonjára küld egy képet, mert ha hívják, meg sem hallja...

Kiskamasz kortól felnőtt korig előtérbe kerülnek a kortárs kapcsolatok, a közös programok a barátokkal, az ő véleményük kerül a szülők, a nagyszülők véleménye ill. a családi programok elé. Pár év alatt, mire a kamaszból fiatal felnőtt lesz, megtalálja a helyét a világban, és visszatalál a családhoz- nem gyerekként, hanem felnőttként.

Sok türelmet és kitartást kívánok, a gyerekkorban átélt élmények, benyomások megmaradnak az unokákban. Amiről írt, életkori sajátosság, biztos vagyok benne, hogy keresni fogják Önt.