Kitagadtam az életemből a nagymamàm, ez baj?

26/N vagyok, pàr szóban elmondanàm, miért történt így.

Miatta vàltak el a szüleim, ràbeszélte anyàmat, hogy hagyja ott apàmat, úgy, hogy pakoljo el egy szó nélkül.

Anyàmat olyan szinten terrorizàlta egész életében, hogy màra egy teljesen magatehetetlen, skizofréniàs beteg ember lett belőle, és jelenleg szociàlis otthonban él.

Mindig kijelölt egy kedvencet magànak a gyerekei és az unokài között, akit ajnàrozott.

Soha nem ad igazat senkinek, mindenki buta körülötte, csak ő nem, mindenkit irànyít, nàrcisztikus, nem érdekli màs véleménye, érzése, mindig minden màsvalakinek a hibàja, ha ad valamit, akkor nagynehezen, és utàna életed végéig felhàntorgatja, persze a lealàzàs mellett.

Mindenki a csalàdban ràhagyta mindig ezeket a dolgokat, sőt, idővel egyre inkàbb, merthogy idős, merthogy csalàdtag. Én voltam / vagyok az egyetlen, aki szembe mert szàllni vele, volt ennyi önbizalmam, szàmomra nem mentség, hogy valaki idős, meg rokon, és ennek nem kell, hogy feljogosítàst adjon arra, hogy valaki embereket tegyen tönkre, csinàljon ki idegileg, anyagilag. A rokonaim ezt nem akarjàk elfogadni, hogy egy éve nem beszélek vele. Én nem félek tőle, és én nem tudom eljàtszani, hogy mintha mi sem történt volna, egyenes ember vagyok, és az életemben nincs keresnivalója ilyen embernek.

Àllítólag nagymamàm nem érti (szerintem csak nem akarja érteni), miért nem beszélek vele, miért nem akarom làtni. Ő arra vàr, mikor nyitom rà az ajtót.

Félreértés ne essék, tisztelem az időseket, és sokszor megbocsàtottam neki, de betelt a pohàr az utolsó húzàsa utàn.

Úgy érzem, helyes, amit teszek, de màsok bűntudatot keltenek bennem, hogy mi lesz, ha meghal, és én nem beszélek vele, bànni fogom, stb.

Én nem szeretném, ha ő részt venne az életemben, mert nem tudok rà jó szemmel nézni, nem tudok neki megbocsàtani. Nem jó érzés ez a harag, de nem tudok mit tenni, màst tenni, a sajàt érdekemben.